Felhőkarcoló

28. rész

Mark

Az a film egy időre az elmémbe ivódott, és beletelt pár órámba, mire lenyugodott a gyomrom, majd pár napomba, mikor már nyugodtan tudtam aludni anélkül, hogy egy este ötször leellenőriztem volna a bejáratiajtómat, bezártam-e. Azt hiszem, a horror nem az én műfajom, általában én a könyvekbe menekültem, bármi volt, és kibelezés helyett a filozófia mélyére ástam magam.

Mondjuk már lehetőségem sem lenne rá, mert annyira felhalmozódott az a rengeteg munka, hogy már lassan lefagy az emailfiókom, és nagyjából semerre nem haladok. Annyi nyugtat, hogy Ricky teljesen visszarázódott a munkájába, és épp úgy viselkedik, mint ezelőtt bármikor, viszont valahányszor feljön a családja, mint beszédtéma, egyből visszahúzódik.

Most is itt ül tőlem pár méterre a hatalmas íróasztala mögött, a tollat kattogtatja maga előtt, miközben halványan fintorog valamilyen papír felett. Folyton keresi a tekintetemet, ha épp nem ezt csinálja, viszont én annyira kerülni akarom, hogy szerintem már órák óta nem néztem fel a laptopomból.

Olyan, mintha mondani akarna valamit, amibe nem tudja, hogyan kezdjen bele, és félek attól, mit tart vissza.

Hirtelen megszakad ez az órák óta nyújtott csend, ahogy Ricky mellett felcseng a vonalas telefon, amire egyszerre kapjuk fel a fejünket, viszont ő elég ráérősen nyúl utána. A száját húzza, rendesen elgondolkozik azon, felvegye-e, végül csak egy mély levegővel emeli a füléhez.

– Igen, Naeun? – Egy nagy sóhajjal szólal meg, ami szétvágja azt a poros megrekettséget magában, viszont ezután lefagy egy pillanatra az arca. – Az ma van? – Az asztalra könyökölve a szabad kezébe hajtja a fejét, majd miután elmormog egy köszönömöt, leteszi a telefont, és szinte megdermed az idő, ahogy rám néz.

– Elmaradtunk valamivel? – Épphogy megszólalok, beáll a csend, pillanatok kellenek ahhoz, hogy végül felálljon, elkezd pakolni az asztalán egy szó nélkül, majd egy nemes mozdulattal kikerüli az íróasztalát, ahogy elindul kifelé.

– Elfelejtettem egy tárgyalást, tíz perc múlva kezdődik, és már lassan ott kéne lennünk.

– Lennünk? Nekünk?

– Egy ideje már lejárt a próbaidőd. – Megáll a hatalmas üvegajtaja előtt, felém néz, én pedig hirtelen nem tudom eldönteni, viccel-e vagy csak hallucinálok. – Gyere, Mark. – Végül még ennyit hozzám vág, majd szinte kapkodva állok fel a helyemről, ahogy kiteszi a lábát az irodából, nekem meg fogalmam nincs, mi történik.

– De... mi lesz az emailekkel? Már így is nagyon le vagyok maradva.

– Három és fél hónap alatt majdnem egy fél éves munkát elvégeztél. Hidd el, mi tökéletesen jól állunk. – Hatalmas magabiztossággal beszél pont úgy, ahogy a lábát emeli, és még csak fel sem néz az ingjét igazítva, ahogy elhaladunk a nő mellett, aki a beosztását intézi. – Már itt volt az ideje tovább lépned.

– És mit kell majd csinálnom?

– Először csak figyelni, de ez egy megbeszélés. Ha van bármi ötleted, nyugodtan mondjad, mert abban a teremben mindenki tudni fogja, ki vagy, és valószínűleg nyálcsorgatva fognak ugrani egyetlen szavadra.

– Igen? – kérdezem kissé leblokkolva, hiszen hirtelen akkora figyelmet kaptam, hogy nem tudom, hova nyúljak magamon. – Miért?

– Hogy miért? Nem dolgozhat mindenki Ricky Wang jobbkezeként nulla tapasztalattal, ráadásul hatalmas a teljesítményed. A piacon már lassan annyira ismert a neved, mint az enyém.