Felhőkarcoló

82. rész

Mark

– Mark, annyi mindent hoztál, hogy nem tudjuk hova tenni.

– Akkor kéne egy nagyobb lakás, anya. – Betörhetetlenül nézek rá, ahogy ő a szemeit forgatja, mert valahányszor felhozom neki ezt a témát, egyből leráz.

Itt ülünk a régi hálómban, ahol Joey már egyedül alszik, bár most nincs itt, mert inkább apával próbálja összeszerelni a közvetlen szomszédunk ajtaját. Úgyhogy mi itt szobrozunk hárman, Jackson mellettem, anya pedig előttünk szinte az ajtóban csak azért, hogy ne egymástól vegyük el a levegőt.

– Yi-en, el se kezd.

– De miért nem vagytok hajlandóak elköltözni?

– Mert nincs hová – néz rám azzal a hitetlen mosolyával, amíg én csak a homlokomat ráncolom. – Nincs állandó munkánk, nincs pénzünk...

– De nekem van mindkettő.

– Amiből elsősorban neked kell megélned. – Felsóhajt, érzem, hogy a téma végleg le van zárva, mert különben veszekedés lenne a vége. – Veled szemben is ilyen makacs? – néz végül Jackson felé, aki olyan hangosan vigyorodik el, hogy ránéznem se kell.

– Kezelhetetlenül.

– Hé. – Meglepetten szólok közbe, ahogy ő minden megbánás nélkül válaszol, de meg sem hatódik tőle.

– Ez nem igaz.

– De igen, nagyon önfejű vagy – csap le egy pillanat alatt, és egy félmosollyal méreget, ahogy végül nagy nehezen ránézek. Tartja a tekintetemet lehetetlenül hosszú ideig, amivel annyira zavarba ejt, hogy muszáj visszafordulnom.

– És eleget tudsz pihenni? – Anya ment meg végül, mert sima hangon kérdezősködik, amíg én a tudattal küzdök, hogy a főnököm fia megállás nélkül csak engem figyel. Mégis mi történhet a fejében, de komolyan?

– Igen, néha – motyogom a kezemet szorongatva, mert a belső zavarodottságommal küzdök, de ez is elhal bennem egy szent másodperc alatt, mikor Jackson felsóhajt.

A büdös nagy semmiből az arcom után nyúl, maga felé fordítja, és egy hosszú, édes csókot nyom a számra, amitől annyira megrökönyödöm hirtelen, hogy az egész testem fellángol ettől a lehetetlen melegtől. Elereszt egy gyenge mosolyt, mikor lassan elengedve hátrébb hajol, és még utoljára az arcomra csókol, mielőtt teljesen elhúzódna.

Lepereg az egész életem a lelki szemeim előtt, mert ezt most komolyan megtette, egyszerűen képtelen vagyok felfogni. Elsápadva, a kibírhatatlan sokkal és a remegő gyomrommal is alig tudok észhez térni, csak akkor érzem a külvilágot magam körül, mikor előrefordulok.

Anya itt ül előttünk tátott szájjal, és szinte látom, ahogy az agyában átkattan valami, mert eljut hozzá ez az elmúlt pár másodperc.

– Raymond! – Összerezzenek, ahogy besípolva konkrétan felkiált, és már csak arra eszmélek, hogy felpattan a helyéről, és magából kikelve, teljesen kiborulva indul meg felénk. – Úristen! – Szinte sikít, miközben a nyakamat átkarolva rám esik, én pedig teljesen leblokkolva ölelek vissza, mielőtt összeomlik.

– Anya?

– Ezt nem hiszem el. – Magához képest kicsit sem diszkréten nyúl fél kézzel Jackson után is, magához szorítja, majd ahogy hallja apát bejönni, egyből elereszt.

– Mi történt? – kérdezi beérve, eléggé meglepetten, miközben megdermed az idő, mert senki nem válaszol. Csak áll ott az ajtóban a homlokát ráncolva, értetlenül mered a vigyorgó, hangos anyámra, majd lassan ránk, és itt, ebben a szent pillanatban látom, ahogy fokozatosan torzul el az arca. – Nem mondod komolyan.