Felhőkarcoló

73. rész

Mark

Itt állok Naeun asztala mellett, és azt hallgatjuk, ahogy Ricky üvöltözik a telefonba. Oda kéne adnom neki valamit, de nem merek bemenni, mert fél év alatt kiismertem annyira, hogy tudjam, ilyenkor kezelhetetlen.

Nem tudom, mégis kivel beszél, de az egészen biztos, hogy nem Jackson van a vonal túlsó végén, és még csak nem is munkáról van szó.

– Mi történik?

– Már ez megy tíz perce. – Naeun a vállát rántja, ahogy felnéz rám a laptopjából. – Ne is figyelj rá. Én az évek alatt már megtanultam kizárni a fejemből, valahányszor felemeli a hangját.

– Megvárjam, amíg befejezi?

– Inkább csak add ide azt a borítékot. – Felém nyújtja a kezét, én meg hirtelen nem tudom, megtehetem-e ezt.– Komolyan, ha abbahagyja, majd beviszem hozzá. Lassan úgyis elmegy, az egyik konkurens vezérigazgatójával ebédel, ne várj rá.

– Oh. – Meghökkenve adom a kezébe végül azt a vastag, sárga csomagot, amit pontosan maga mellé tesz le, még véletlenül sem egy fiók aljába, nehogy elfelejtse. – Oda ugye nem kell mennem?

– Nem, nyugi. – Szinte elneveti magát, mikor az arcomra néz, és meglátja rajtam azt a pánikot. – Bár megértem, ha nem akarsz közel lenni hozzá, mikor ilyen ingerült.

– Egész nap ilyen volt?

– Már két napja. – Megrántja a vállát, komolyan annyira semmiségnek veszi, én pedig nagyon is irigylem érte. – Valaki nagyon felbosszantotta, de nekem még nem akart róla beszélni.

– Lehet, jobb, ha inkább visszahúzódom.

– Neked legalább van hova. – Nem értem, miért, de megint olyan önfeledten mosolyog, mintha tényleg meg sem hatná már, hogy a főnökünk hangja még azon a vastag üvegajtón is kiszivárog, annyira dühös. – Akkor átadom neki a borítékot.

– Köszönöm.

– Semmiség. – Rám mosolyog, és ahogy Ricky megint felemeli a hangját odabent, jobbnak látom sarkon fordulni, miután még egy elveszett pillantást váltok Naeunnel.

A hajamat túrva indulok vissza az irodámba, és esküszöm, fellélegzem, mikor beteszem oda a lábamat. Az ajtó bezárul, a csend körülölel, és talán még soha nem örültem annak annyira, hogy egyedül vagyok.

Már simulnék bele a csendbe, mikor megcsörren a telefonom, én pedig a megkönnyebbültséget eldobva indulok érte az asztalom felé.

– Igen?

– Élsz még?

– Amber, szia. – Egy halvány sóhajt kiszed belőlem, mert örülök, hogy őt hallom, és nem valami idegesítő ügyfelet, akivel már a tököm kivan.

– Harmadjára hívlak, a frászt hoztad rám. Egyből felveszed, ha hívlak. – Kissé talán éles a hangja, de ezzel is csak megmosolyogtat, mert ő legalább önmaga.

– Bocsánat, csak bent hagytam a telefont az irodámban.

– Ja, persze, mert már nagymenő üzletember vagy. – Érzem a hangján, ahogy végül vigyorog, amitől már ösztönösen túrok a hajamba, mert kicsit zavarba hoz vele. Nem szeretem, mikor így beszélnek a munkámról. – Ez baszott király, ugye tudod?

– Inkább azt mondd, mit szeretnél. Tudod, nekem dolgoznom kéne.

– Csak arra vagyok kíváncsi, pénteken eljönnél-e velem és Bambammel egy pubba? Most nyílt nemrég, és le akarjuk csekkolni.