Felhőkarcoló

29. rész

Jackson

A pasztellzöld falak már nem váltanak ki belőlem sok újat, csak ülök unottan a hatalmas fotelbe süppedve, azt várva, hogy Seomi végre megérkezzen. A késéssel vannak problémái, mert eddig nem sokszor érkezett időben, sőt volt, mikor majdnem húsz percet vártam rá.

A számat húzva meredek a plafonra, miközben a stresszlabdát gyűrögetem az ujjaim között, és már most tartok egy kicsit attól, vajon miről lesz ma szó. Úgy érzem, hogy ez a nő nagyon jól kiismert már, és néha még az is megfordul a fejemben, hogy jobban tudja, ki vagyok, mint én.

Jó, ezért is vagyok itt részben, ugyanis sokszor nem tudom, mit miért érzek, fogalmam sincs, mit gondoljak, de ő segít ezekben.

– Ne haragudjon, Jackson. – A hangja rombolja szét az unott csendet, és ismét semmi reakciója nincs arra, ahogy megugrom, és a torkomat köszörülve húzom ki magam. – Túl sok intéznivalóm van.

– Semmi baj. – A vállamat rántom, legyintek, ő pedig épphogy leül, máris nyitja az ölében a füzetét. Most minden más esettel ellentétben a szőke haja le van engedve, kicsit meg is lepődök, hogy alig ér a válla alá. Valahogy mindig úgy gondoltam, hogy azért fogja olyan szoros kontyba állandóan, mert annyira hosszú, hogy zavarja.

– Hogy érzi magát mostanában?

– Jobban. Sokat vagyok a barátaimmal.

– Nagyon jó, ezt jó hallani. – Vesz egy mély levegőt, egyszerűen nem értem, hogy annyira jókedvű a hangja, mégsem ereszt el egy halvány mosolyt sem. Fogalmam sincs, mire jó ez a pókerarc, de nagyon merevnek tűnik tőle. – És hogy áll a feladatokkal, amiket adtam magának?

– Hát, kicsit kevesebb időm van rájuk.

– Miért?

– Mert apa nagyon erőlteti az edzést. Csak úgy enged el a barátaimmal, ha után mindent bepótolok. – A számat húzom, próbálom elnyomni magamban azt a halvány indulatot, ami egyből felüti a fejét bennem.

– Ez idegesíti?

– Hogy lassan húsz évesen úgy kezel, mintha tizenhárom lennék? Mondjuk.

– Miért nem ül le vele beszélni?

– Mert nem lehet. – Az ujjaim megfeszülnek a fotel karfáin, majd úgy dobolok tovább a műbőr borításon, mintha ő ezt nem vehetné észre. – Nagyon szigorú. Azt hiszi, hogy kisiklik az életem, ha abbahagyom a vívást, és elrontom az egész jövőmet.

– Miért?

– Mert mindent be kell fejeznem, amit elkezdek. Feladás, ha abbahagyom, és attól gyenge leszek.

– Értem. – Megrebbennek a szemei, ahogy kicsit feljebb ül, és a tollat néha oda-odaüti a füzete vékony lapjaihoz. – Ricky maximalista, az ilyen emberekkel nehéz szót érteni. De attól ez még a maga döntése, nyugodtan mondja meg, ha az apja átlépi a határait, hiszen nem neki kell egyetemre járni, tanulni, edzeni és ápolni a szociáliséletét, amire magának sokkal nagyobb szüksége van, mint gondolná.

– Nem tudom, hogy csinálhatnám. Mindig csak veszekszik.

– Jöjjenek el hozzám mindketten, azt hiszem, sokat segítene a kapcsoltukon.

– Oh. – Meglepődve pislogok az arcába, egy pillanatra felmelegszik a mellkasom a gondolatra, de nem tudom, miért. Talán kicsit kényes ez a téma, és fogalmam sincs, készen állunk-e erre. – Majd szólok neki.

– Majd én felhívom, biztos nem utasítana vissza egy közös terápiát. – Lenéz az ölébe, ahogy lefirkant két szót, majd beáll a csend, és ő is, én pedig egyből tudom, mi következik. Mindig így viselkedik, mielőtt belekezdene a legkényesebb témába. – És mi a helyzet Markkal?