Felhőkarcoló

26. rész

Mark

Az óra kattog a falon, a függöny újra és újra a falnak csapódik, ahogy a félig nyitott ablakon beszökik a szél és a jéghideg eső, amíg én lihegve ülök az ágyam kellős közepén. A felsőmet marom a mellkasomon, a csapzott hajamba túrva próbálok észhez térni és kikerülni annak a rossz álomnak a nyomása alól, ami felrázott az éjszaka közepén.

Pár pillanatig szorosan összezárom a szemem, valami másra akarok gondolni, valami jóra és könnyűre, de épphogy körbevesz a saját sötétségem újra és újra, csak őt látom magam előtt. Hogy ott áll a semmi közepén sírva, elázva, és a fejéhez tartott fegyverrel a halálért könyörög.

Érzem, ahogy megremegek belül, fázom, mégis tüzel a fejem, a torkom összeszorul, valahányszor eldördül bennem a pisztoly, és visszhangzik, a golyót kíséri, ami átszakítja Jackson halántékát.

Nem tudom, mi ez az egész, hogy mégis honnan jött, hogy hogyan szabadulhatok meg tőle, egyedül azt az iszonyat félelmet érzem, az aggodalmat és sokkot, amit azt hittem, már félig levetkőztem magamról az elmúlt pár hét alatt. Igyekszem lecsillapodni, az órára nézni a kis éjjeliszekrényen magam mellett, de csak élénkpiros foltokat látok a párás szemem miatt.

Az arcomat dörzsölve rántom le magamról a takarót, és a bennem uralkodó nyomás elől menekülve a sötét konyhámba igyekszem legalább egy pohár vízért. Fogalmam sincs, hány óra lehet, csak a kinti mély fekete ad némi jelet arról, hogy valószínűleg nem most fog felkelni a nap, de úgy érzem, már nem fogok tudni visszaaludni.

Épphogy megérzem a talpam alatt a jéghideg csempét, a villanykapcsolóért nyúlok, és az az éles fény hiába égeti ki a szemeimet, mégis őt látom magam előtt. A könnyeket az arcán, a pánikot magamon és azt a görcsös ragaszkodást a rosszhoz, amit sehogy nem tudok elengedni.

***

– Mark?

– Amber? – Nyomott hangon szólok bele a telefonba, mert hát hiába vagyok fent már vagy fél órája, az elmúlt pár éjszakám elég nehezen telt. Alig tudtam aludni, minden apróbb hangra felriadtam, és épp szétszakadni készül a fejem. – Szia.

– Na?

– Mi na?

– Akkor jössz ma vagy mi van? – Hallom a hangján, ahogy mosolyog, csörömpöl valami a kezeiben, én meg nagyon is összezavarodom.

– Hova?

– Hát moziba, elfelejtetted? Szombat van. – Szinte biztos vagyok benne, hogy megáll egy pillanatra, amíg én egyik oldalamról a másikra fordulok a széles ágyamban. – Itt vagy?

– Mennyi az idő?

– Lassan dél. Még aludtál?

– Nem... nem. – Nyögve ülök fel az ágyban, amíg a szemeimmel a hatalmas ablakon beszűrődő tompa napsütéssel szemezek. Hirtelen teljes pánikba esem, hogy lehet, Ricky hívott, de én nem vettem fel, és már ott kéne dolgoznom mellette.

Basszus.

– Na, de akkor jössz vagy nem? Bambam már tökre várja, azóta basztat, hogy kérdezzelek meg, mióta felkelt reggel.

– Nem tudom.

– Miért? Ricky munkára fogott?

– Nem, nem tudok róla. – A számat húzva szemezek a bézsszínű takarómmal, ami alatt általában mindig melegem van, annyira vastag, most mégis fázom egy kicsit. – Mit néznénk?