34. rész

316 18 0
                                    

Mark


– Hogy kedvelem-e? – makogok teljesen megilletődve, azt hiszem, már csaknem megnémulva attól, ahogy lebénul az állkapcsom. – Miért mondasz ilyeneket?

– Talán zavarba hoztalak? – Ricky a homlokát ráncolva hárít, mert azt hiszem, épp annyira lepi meg a zavart reakcióm, mint engem az, amit kérdezett. – Ne haragudj, nem akartam. Hagyjuk a témát, ha szeretnéd. – Végül ennyivel lerendezi a dolgot, kifarol, a csend pedig itt kattog kettőnk között.

Percek telnek el így, és nem tudok másra gondolni, csak arra, amiket kérdezett. A teljesen indokolatlan aggodalma, a tőle szokatlan kíváncsisága a magánéletem és a fiával való kapcsolatom iránt.

Nem is tudom, mit mondhatnék, Jacksonon pörög az agyam, azon, hogy mégis mennyi minden történt, ami miatt ennyire megváltozott a kettőnk kapcsolata.

– Igen.

– Hm?

– Kedvelem őt – nyögöm halkan, a saját szívemet nyelve, mikor túl hevesen dobban meg. Mégis mi van a testemmel? – Ez ennyire látszik?

– Azt hiszem.

– Csúcs – sóhajtom magam elé azon kattogva, hogy vajon Jacksonnak is ugyanilyen egyértelmű-e. Bár belegondolva hogy lehetne az neki, ha még én sem vettem észre?

– Talán ez baj?

– Nem, nem. Csak nem egészen értem, miből érződik ez annyira.

– Soha nem voltál elutasító vele. – Úgy válaszol, mintha nem venne észre semmit abból a nyugtalanságból, amitől bukfencezik a gyomrom, bár lehet, hogy csak jól leplezem. – Jackson hatalmas bunkó volt. Rossz kimondani, mert a fiam, de ez van. Borzalmasan bánt veled, te pedig szenvedtél, de tűrted. Először azt gondoltam, hogy szimplán csak ennyire toleráns vagy, aztán megmentetted az életét és azóta is figyelsz rá – rántja meg a vállát egy halvány mosolyt eleresztve, nekem meg fogalmam sincs, min szórakozik. – Láttam, hogy aggódsz érte.

– Persze, hogy aggódom, az első sorból néztem végig az egészt. És nem tettem semmit.

– Mert nem hagyta. – Magát lehalkítva néz rám újra, de alig tudom pár másodpercig tartani a tekintetét. – Tudod, milyen makacs.

– Talán egy kicsit forrófejű.

– Kicsit? – Ricky hangosan felhorkant egy gyenge mosollyal, ami annyira őszinte, hogy talán még ő is meglepődik rajta. – Kezelhetetlen. Még most is képesek vagyunk a legkisebb gyökérségen is véres harcot vívni. Ő önfejű és kiállhatatlan, én meg felkapom rajta a vizet, és egy fél perc alatt megint ugyanott tartunk. Én szabályozom, Jackson meg lázad. – Mert úgy kezeli mindenki, mint egy tízéves kisgyereket. Van annyi eszem, hogy ezt nem vágom rá, csak ülök szorosan összezárt szájjal és azon gondolkodom, vajon tudok-e valami olyat mondani, amivel Jacksonnak adok igazat, de Ricky-t nem bántom meg. – Néha fogalmam sincs, mi van a fejében. Mégis mit akar?

– Talán rá hagyhatnád.

– Ezt most hogy érted?

– Tudod... hogy azt csinálja, amit gondol.

– De akkor hibát hibára halmoz majd.

– És az baj? – kérdezem fél pillanatra nézve a szemeibe, majd vissza a kezeimre, mert őszintén nem merek kiállni a főnökömmel szemben. Nem adhatok neki gyereknevelési tanácsokat, bármilyen nyilvánvaló, hol rontja el. – Az ember abból tanul, ha hibázik, így szerez tapasztalatokat, hogy mi éri meg neki és mi nem. Biztos te is rontottál már el sok mindent az elején.

FelhőkarcolóDonde viven las historias. Descúbrelo ahora