Felhőkarcoló

16. rész

Jackson

Anyuval és Yugyeommal egy nagyobb étterem kellős közepén ülök már a vacsora utolsó falatjain rágódva. Valamiért furcsa a légkör, ami már egyre inkább kezd egy kicsit aggasztani. A colos mellettem a szokásos módon szórja a lekezelő poénjait, de anya most nem nevet úgy rajta. Kicsit feszült, és ez egyre inkább csak fokozódik, ahogy az ujjaival az asztalon dobol néha idegesítően sokáig.

– Kimentem a mosdóba, utána mehetünk is, nem?

– De. – Ahogy Yugyeom feláll és eltűnik a sűrű asztalok között, anya egy halvány mosollyal küzdve néz le maga elé. Nem mond semmi mást, hiába látom, hogy legszívesebben szórná a szavakat, amik kaparják a torkát.

– Minden okés?

– Miért? – Ő értetlenül néz fel rám, én a homlokomat ráncolom, látom, ahogy maga elé húzza a falait. Valami igenis történt, amiről nem tudok.

– Mert egy merő görcs voltál egész este. Mi az? Van valami a munkával vagy mi?

– Nem, csak... – Vesz egy mély levegőt, megérinti a homlokát arra a fél másodpercre, amíg átadja magát egy kissé a tehetetlenségnek. – Beszéltem ma apáddal.

– Miről?

– Az előző hétről. – Felvillannak a szemei az itteni tompa fénytől, hirtelen minden tányércsörömpölés és halk nesz abbamarad, amíg az én torkomba feltódul a vacsorám. – Emaileket kapott az edződtől és az egyetemtől is, teljesen kiborult.

– Mennyire? – Egy száraz nyelés után az ingemhez nyúlok, hogy kigomboljam, ami szemmel láthatóan neki is épp olyan fájdalmasan nyomott mozdulat, mint nekem. – Mit mondott?

– Inkább üvöltözött. Felhívott, kikelt magából, két órán át csak azt hallgattam, ahogy szitkozódik.

– Remek. – Az arcomat dörzsölve könyökölök fel az asztalra, a hajamba túrva pedig igyekszem magamban tartani mindent, amit az elmúlt egy órában lenyeltem. – Akkor tiszta ideg lesz, ugye?

– Igen, attól tartok. De rám is haragszik, mondjuk tudom, hogy ez nem nyugtat meg. – Összezavarodva legyint, a halántékán újra és újra végigszaladnak az ujjai, ahogy a hajával küzd.

– Sajnálom.

– Nem kell, tudod, milyen. Lehetetlen kezelni, amikor valami nem úgy megy, ahogy ő akarja. Szakmai ártalom. – Még egy feszült mosolyt is elenged, a fejét csóválja, én pedig egyáltalán nem értem, minek örül ennyire. Én fel tudnék robbanni a félelemtől, hogy haza kell most mennem.

– Akkor egy egész estés ordibálásra is számíthatunk. Mama biztos örülni fog, hogy ezért utazott ide. – A szarkasztikus megjegyzésemet egy halk morgás követi, ahogy még utoljára a pohár vizemért nyúlok, hátha ez lemossa a kellemetlen gombócot a torkomból.

Nem tudom, melyik a rosszabb; az, hogy tisztában vagyok vele, hogy milyen fejmosás vár rám, vagy az, hogy Yugyeom ma nálunk alszik és az egészet ismét végig kell néznie.

Néha sajnálom amiatt, hogy velem barátkozik.

A lift kattog alattunk, miközben anya a blézere ujját markolja, az én gondolataim tele vannak a lehető legrosszabb következményekkel, Yugyeom pedig semmit sem sejtve ingatja a fejét az irritáló zenére.

Érzem azt a robbanás közeli állapotot, ami már itt feszül mióta, de ez a vak szerencsétlen mellettem semmit nem érzékel az egészből. Meg se kérdezte, mi az a hatalmas csend a kocsiban, elvolt a saját fejében, ami miatt talán még nagyobb pofonként éri majd apa kirohanása.