Felhőkarcoló

38. rész

Mark

‒ Anya.

‒ Szia, drágám. ‒ Épphogy meg tudok szólalni, máris félbeszakít a boldog hangja, mivel eljutottam odáig három nap kiesés után, hogy felhívjam. ‒ Hogy vagy? Annyira el vagy tűnve mostanában.

‒ Csak a munka miatt ‒ vágom rá egyből, amivel érzem, hogy sokkal nagyobb érdeklődést szítottam benne, mint kellene.

‒ De jól vagy, ugye? ‒ Szinte a telefonba suttog, amiből konkrétan csöpög a gyanakvása.

‒ Igen, anya, nyugodj meg.

‒ Biztos?

‒ Biztos ‒ zárom le a témát olyan hangsúllyal, hogy inkább bele sem kezd újra. ‒ Anya, figyelj, te... meg Ricky beszéltetek?

‒ Igen, pont a napokban hívott.

‒ És? ‒ A konyha krémszínű csempéjével szemezve támasztom a falat, miközben a szívem a torkomba ugrik. Már ha csak a témára gondolok, tele lesz a mellkasom. ‒ Feljöttök hozzám?

‒ Hogy a fenébe ne mennénk? Ráadásul Ricky ragaszkodik ahhoz, hogy fizeti a taxit oda-vissza.

‒ Nagyon nagyvonalú.

‒ Igen. Remélem, meg is hálálod neki.

‒ Persze, anya. Egésznap dolgozom. ‒ Mivel az alvás még mindig nehezen megy, de legalább segít az fél-egy szem altató, amit beveszek, hogy legalább pár órára kiüssön. Még a gondolat is összeszorítja a torkomat, hogy ezt eltitkolom előle, de tudom, hogy csak feleslegesen aggódna. ‒ És mikor jöttök?

‒ Huszonnegyedikén. El se hiszem, hogy három nap, és megint látlak. ‒ Ahogy az utolsó mondat elhagyja a száját, én egy fél pillanatra ledöbbenek, annyira, hogy szinte az egész itt töltött pár hónapom lepereg a szemeim előtt. Mindjárt karácsony?

Mégis mióta van tél egyáltalán? Olyan gyorsan eltelt az idő és annyi a munkám, hogy végleg teljesen elvesztettem a fonalat ott, mikor Jackson kórházba került.

‒ Mind a hárman jöttök, ugye?

‒ Persze, nem terveztük itthon hagyni az öcsédet. Remélem, elférünk nálad négyen.

‒ Ezzel nem lesz gond. ‒ Nyelek egy kisebbet, csak arra gondolva, hogy pár nap és egy kis időre megint nem leszek egyedül. ‒ Anya.

‒ Igen, kicsikém?

‒ Nem kérek semmit tőletek.

‒ Miről beszélsz?

‒ Csak gyertek el. ‒ Ahogy ezt elmotyogom, hallom, mikor az a hangos mosoly szétterül a száján, és szinte már fejbe ver, mennyire is hiányzik a biztonságérzet, amit csak tőlük tudok megkapni. ‒ Megígéred?

‒ Nem szeretném, Mark.

‒ Ha szeretsz, akkor megígéred.

‒ Yah, Yi-en. ‒ Felmorran, és már szinte összehúzom magam, mikor a nevemen hív, ami csak akkor fordul elő, mikor le kell szidni. ‒ Ne zsarold az anyádat.

‒ Kérlek.

‒ De te adsz nekünk valamit, ugye? Ismerlek.

‒ Az már az én dolgom. ‒ Elhúzom a számat, majd csak egy gyenge sóhaj telik tőlem, mikor rájövök, hogy nagyjából a lehetetlent kérem tőle. ‒ Jó, de ha adtok is valamit, akkor inkább süss nekem. Hiányzik a főztöd.

Jackson

‒ Igazából kurva jó lenne, ha végre figyelnél rám amúgy. ‒ Amber ideges hangja rángat vissza a világba, meg mondjuk az a nem gyenge tockos, amit lekever. ‒ Már fél órája tépem a szám neked, baszki.