Felhőkarcoló

59. rész

Mark

– Bhuwakul olyan fura mostanában, nem? – Amber a jegeskávéját kavargatva húzza a száját, miközben félig eltűnik a hatalmas, kötött garbója alatt. Kint esik a hó, baromi hideg van, amit még úgyis érzek, hogy itt ülünk az ablak mellett a szokásos asztalunknál. – Mármint olyan hamar lelép.

– Ma nem.

– Mert el se jött. – Értetlenül néz rám, amíg én azzal küzdök, hogy kirángassam magam a saját fejemből. – Meg Yugyeomra se ismerek rá, bár vele nem szoktál találkozni.

– Nem, vele nem.

– Remek, te is rohadt jó társaság vagy. – Fújtat, amire akaratlanul is kihúzom magam, a torkomat köszörülöm, de csak azért, hogy ne álljon fel hagyjon faképnél. – Mi van veletek? És ha azt mered mondani, hogy csak sok a munkád, darabokra szedlek.

– Ühm. – Csak bátortalan nyögés jön ki belőlem, mert egyből lecsap, ahogy szóra nyitom a számat. Megáll az agyam egy pillanatra, mert nem tudom, milyen kifogást találhatnék ki, egyedül az a biztos, hogy az igazat nem mondhatom.

Mégis hogy vezetném fel neki? Csak az arcába mondanám, hogy amúgy hetek óta van valami köztem és Jackson között? Ja, és két napja tettünk egy lépést előre, mert nem tudom, miért és hogyan, de adott egy esélyt ennek az egésznek?

Remegek, ha eszembe jut.

– Még Jackson is olyan más. Egész nap vigyorog, mint egy idióta. – A tenyerébe dönti az arcát, miközben motyogva beszél, az én arcom pedig fellángol. – Itt haljak meg, ha nem csajozott be.

– Csajozott? – kérdezek vissza elfúló hangon, mert kiráz a hideg a gondolattól, hogy annyira messze azért nem jár az igazságtól. – Nem hiszem, hogy erről van szó.

– Hát pedig még nem láttam ilyennek. Két napja mintha teljesen kicserélték volna. – A fejét csóválja, majd ahogy a poharából az arcomra néz, akaratlanul is hátradőlök a széken, hogy távolabb legyek a kutakodó tekintetétől. – Mi az?

– Mi lenne?

– Fura vagy. Talán te is becsajoztál? Mindenki felszed valakit, csak nekem nem megy? – Fújva néz vissza a kávéjára, én meg itt kezdek rájönni, hogy a reakciója nem nekünk, hanem saját magának szól.

– Amber.

– Mi az?

– Minden rendben? – kérdezem kicsit óvatosabban, amire csak a vállát rántja, de nem válaszol. – Mert ha bármi baj van, akkor elmondhatod nekem.

– Baj? Ugyan már. – A szemét forgatja, mintha semmiség lenne, majd a száját húzza talán még komorabban, mint eddig. – Nem számít.

– De engem érdekel.

– Dehogy.

– De igen, barátok vagyunk. Hadd segítsek. – Az asztalra könyökölök, mert teljesen megérkezem ide fejben, és már csak rá figyelek. Azt hiszem, Amber szomorú, és még csak észre se vettem. – Kérlek.

– Dik. – Meglepetten néz rám, ahogy a kezére teszem a kezem, és érzem, ahogy kezdi ő is összeszedni magát. – Most komolyan?

– Hogy ne lenne komoly? Mondd már. Tudni szeretném, mi van veled.

– Hát. – Hebegve dől hátra, ahogy kiveszi a kezét az enyém alól, és kicsit zavartan nézi, ahogy kitartóan méregetem. – Van egy lány.

– Lány? – Meglepetten pislogok rá annak ellenére, hogy Jackson említette. Ambert is érdekli a saját neme, bár belegondolva, mi soha nem beszéltünk erről.