Felhőkarcoló

77. rész

Jackson

– Ugye tudod, hogy teljesen felforgattad az egész életemet, ha?

– Miről beszélsz? – Mark halkan nyög vissza, miközben azt nézem, ahogy a lift szemközti falának dőlve küzd az életben maradásért, és még egy szemét vigyort is kiszed belőlem. Felért egy tortúrával, mire nagy nehezen kiszedtem a hátsó ülésről, és egyáltalán eljutottunk a liftig. Arról ne is beszéljünk, hogy a mélygarázstól sokkal több idő felérni, mint amúgy.

– Arról beszélek, hogy egy teljesen új embert csináltál belőlem. Az apám többet foglalkozik velem még akkor is, ha folyton olyan rohadt ingerült, a barátaimat közelebbinek érzem, mint valaha, nem kapok dührohamot mindentől, és még majdnem meg is öltem magam azért, hogy élni akarjak miattad. – A földre meredek beszéd közben, és a homlokomat ráncolom, mert csak most jövök rá, hogy ezt a rengeteg változást csakis neki köszönhetem.

Ez ijesztő.

– Nagyon romantikus vagy. – Oldalra biccenti a fejét, ahogy ránézek, és látom rajta, mennyire jólesett neki. Pedig most még csak nem is próbálkoztam. – Ezt elmondanád holnap is, hogy emlékezzek rá? – Ahogy botladozó nyelvvel beszél, elmosolyodom, és azt figyelem, ahogy óvatosan a haját túrja, a nyakán pedig kidagadnak az erek, ami pont elég ahhoz, hogy inkább elnézzek róla.

Jobb, ha most inkább kordában tartom magam.

– Inkább gyere, felértünk – sóhajtok fel, ahogy megáll a lift, csilingelve kinyílik az ajtó, én pedig nagy nehezen elhúzom a jéghideg tükörfaltól. – Remélem, azért megérte neked ez az este.

– Amberékkel voltam.

– Tudom, édes. – A fejemet ingatom, ahogy a derekát átkarolva elindulunk a most túl hosszú folyosón. – Egy kicsit én is ott voltam.

– Nem mondtam el nekik semmit. Esküszöm.

– Hát, a szád egészen másképp járt el. – Hangosan elmosolyodom, mert visszagondolok arra az apró csókra, amit tőle kaptam, aztán a legjobb barátom eltorzult fejére, mikor felfogta, mi történik. – És most, hogy Yugyeom tud rólunk, szerintem már mindegy, hogy Bambamék is megtudják-e.

– Yugyeom tudja?

– Igen.

– De honnan? – kérdezi ezer felé szakadt hanggal, teljesen szétcsúszva, de még így is jobban magánál van, mint még a pub előtt. – Én nem mondtam el Amberéknek.

– Ott ültél az autóban, mikor kifakadt, nem emlékszel? – Nem is tudom, miért kérdezem, mert már abból teljesen egyértelmű, hogy nem egy síkon vagyunk, hogy folyamatosan magát ismétli.

– Nem hallottam semmit.

– De hát üvöltöztünk.

– Mert nem tetszett neki? – A karomba kapaszkodik, miközben a derekát átölelve próbálom egyenesen tartani, és csak az jár a fejemben, hogy még soha nem voltam ilyen türelmes. Mégis, jelenleg olyan, mintha ez a nyugodtság egy kész örökkévalóságig kitartana bennem, mert egy kicsit sem bosszant.

– Az nem tetszett neki, hogy csak most mondtam el. És igazad volt vele kapcsolatban.

– Nekem?

– Igen, mert szerelmes Bambambe.

– Azta. – Ennyit tud kinyögni, ahogy nagy nehezen megállunk a lakása előtt, nekem meg fogalmam sincs, miért magyarázok neki, mert halál egyértelmű, hogy ebből egy hang nem fog megmaradni benne.