Felhőkarcoló

18. rész

Jackson

Már két hete, hogy kiderült, mennyit is halasztottam a suliban, az edzéseken, már két hete, hogy apa nem áll szóba velem. Csak azt látom, ahogy éjszaka megjön, vagy túl korán megy el, és anyuval is csak veszekszik. Minden miattam van, tudom, hogy hibáztam, és beleőrülök, hogy nem csinálhatom vissza.

Eddig se volt valami fényes a családi helyzetünk, de most rátettem még egy lapáttal. Mama az egyetlen, aki tudja oldani a feszültséget néha, viszont a szokásosnál is több időre tűnik el mostanában, pedig talán még ő az egyetlen, akivel úgy tudnék beszélni, hogy meg is érti, mit akarok.

A hajamat túrom, miközben a felszerelésembe égve, a párbajtőrt szorongatva ülök az öltöző kellős közepén. Megint egy majdnem háromórás edzésem volt, az edzőm a lelkemet kihajtotta belőlem, de ezzel a büntetéssel is csak annyit ért el, hogy mindennél jobban megutáltam a vívást.

Folyton ezt csinálja újabban, üvölt és szitkozódik, van mikor a fejemre csap, mikor kiesek a ritmusból, ami csak tovább pusztítja azt a haldokló akaraterőt bennem. Semmi kedvem itt lenni, és nem tudom, hogy magyarázhatnám el apáéknak, hogy nem akarom csinálni ezt az egészet. Ez nem csak egy hiszti, ami majd elmúlik.

Hogy jutottam el idáig? Hogy az a gyerek, aki tönkretette az életem, és akinek már én nyomorítom meg a sajátját, az egyetlen, aki kiáll mellettem? Aki meg akar érteni, segíteni, aki figyel rám?

Még jobban tönkretesz mindent, hiszen az a sok energia, amit a gyűlöletébe fektettem bele, most mintha semmit nem érne, pedig annyira utálni akarom. Már úgy érzem, hogy lassan tényleg, teljesen megfojt az életem.

– Hé, haver, még nem vagy kész? – Yugyeom hangja szinte kiugraszt a bőrömből, teljesen elfehéredve nézek felé, amíg ő csak a résnyire nyitott ajtón dugja be a fejét.

– Mit keresel itt?

– Hát eléd jöttem.

– De mondtam, hogy nem kell, már este tíz van.

– És mióta hallgatok én rád? – Elereszt egy gyenge mosolyt, ahogy végül belép, és épphogy becsukja maga után az ajtót, nekidönti a hátát. – Mostanában alig beszélünk.

– Tudod, hogy sok a dolgom. Vagy kétszer annyi, mióta lebuktam apám előtt. – A fejemet csóválva fordulok végül magam felé, és a gyomrom görcsölésén túllépve már az aláöltözetemtől próbálok megszabadulni. – Meg neked is van saját életed.

– Aminek a része vagy te is, és most egy kicsit hiányzol belőle. – A száját húzza, nem nézek rá, de pontosan tudom, milyen fejet vág. Csak vesz egy mély levegőt, ahogy végül nem válaszolok, lassan idesétál és olyan gépiesen ül le mellém, hogy engem is lefagyaszt egy egészen kicsit. – Sophia mondta, hogy keveset eszel mostanában, meg mindig alszol, mikor épp nem suliban vagy vagy edzel. Meg már nem mész le velük tévézni, még zenét sem hallgatsz.

– Mondtam már, sok a dolgom, meg nem épp a kedvenc időtöltéseim közé tartozik mostanában az apámmal egy levegőt szívás.

– Jó, persze, én ezt értem. – A végén a torkát köszörüli, görcsösen markolja a saját pulóverét, majd egy nagyobb sóhajjal könyököl a combjára. Totál tehetetlen. – De Amberékkel mikor találkoztál utoljára? Ők is iszonyatosan hiányolnak, ugye tudod?

– Nekem is hiányoznak.

– Akkor meg? Nem megyünk el valahova szombaton? Négyen. Tudod, mint régen, pár hónapja.

– De, végül is... jó, oké.

– Szóval akkor szombat. És előtte nincs kedved moziba menni velem? Megnézhetnénk valamit.