Felhőkarcoló

50. rész

Jackson

A múltkori fotózásomról készült képeket válogattuk egész délután, vagyis tulajdonképpen csak az apám, aki túlságosan is rá van pörögve erre. Engem soha nem érdekelt a hírnév, sőt én a pénzünket sem szeretem.

Nyilván kényelmesebb, mint bármi más, de gyűlölöm azt, ami ezzel jár. A rengeteg hátsószándékú embert, az extra elvárásokat, a más bánásmódot. Azt a sok embert, aki felismer, mikor a leginkább el akarok bújni, ezen pedig az sem segít, hogy ilyen szarok vannak rám erőltetve.

Most értünk haza, apa már a kocsiból száll ki, amíg én a hajamat túrom, amit nem olyan rég még Mark csinált. Az elmúlt két napban, mióta lerohantam, még csak a saját szüleim szemébe sem mertem nézni, mert rettegtem attól, mi van, ha kiolvasnak belőle mindent.

Azt, hogy nem csak megcsókoltam Mark Tuant, de még bele is haltam egy egészen kicsit. Nagyon.

Egy pillanatra a szemben lévő ülés hátának döntöm a homlokom, majd egy széthullott mozdulattal nyitom ki az ajtót, és megyek apám után, aki igazából megvárni sem hajlandó teljesen.

Nem mintha érdekelne, mert ami a leginkább foglalkoztat, hogy Mark még csak a közelembe sem jön. Azt hiszem, nagyon elszúrtam.

Muszáj beszélnem vele.

‒ Ha ma mész edzésre, megtennéd, hogy odaadod az edződnek? ‒ Apa hangja fejbe ver, a kezembe nyom egy borítékot, miközben már a felhőkarcoló lépcsőit koptatjuk, ami annak ellenére, hogy minden reggel fel van takarítva, mégis csúszik ettől a rohadt fagytól.

‒ Mi ez? ‒ kérdezem, ahogy elveszem tőle, majd szinte egyből arcon vág a dolog. ‒ Miért adsz neki hálapénzt?

‒ Mert az edződ, és karácsonykor nem volt alkalmam nekiadni. De ma úgyis mész hozzá.

‒De... apa. ‒ A homlokomat ráncolva megyek utána, ahogy a lift helyett a recepciós pult felé fordul, mikor nagy küzdelmek árán bejutunk a hallba. ‒ Az az ember nem érdemli meg.

‒ Jackson. El se kezd ‒ hurrog le egyből, ahogy megállunk Ahyeon előtt, aki mint mindig, egy ezer wattos vigyorral köszönt.

‒ Szép napot.

‒ Szia, Ahyeon. Jött ma postánk? ‒ Apa a pultra támaszkodik, miközben a másik két lány, akivel váltani szokták egymást, megszeppenve bámul az arcomba. Mintha minimum valami nagy szám lennék.

‒ Jött két levél, máris megkeresem. ‒ A torkát köszörüli, ahogy elfordul, majd a két lány, akiknek a nevét még így, két év után sem tudtam megjegyezni, mióta itt dolgoznak, összesúgnak, viszont ahogy kicsit nyíltabban feléjük nézek, rájövök, hogy nem egészen engem figyelnek.

A homlokomat ráncolom, ahogy magam mögé nézek, arra a férfia, aki rezzenéstelenül szobrozik egy helyen a liftet nézve. Nem értem, miért olyan nagy dolog a pasas, semmi extra nincsen rajta. Szemüveges, hosszabb, őszes haja van, talán már ötvenen is túl van, és jó pár méterrel arrébb áll, de nálam is alacsonyabbnak tűnik. Miért olyan érdekes?

‒ Tessék.

‒ Ahyeon. ‒ Épphogy nyújtja apának a két levelet, az egyik lány rászól, Ahyeon pedig egyből feléjük fordul. A fejükkel a pasi felé böknek, majd alig telik el két másodperc, már mind a hárman csak őt figyelik. ‒ Megint itt van.

‒ Minden rendben, lányok? ‒ Apa kicsit értetlenül figyeli őket, amíg én köztünk és az idősebb férfi között járatom a tekintetemet.

‒ Igen. Igen. ‒ Ahyeon végül a torkát köszörüli, majd visszafordul felénk, de még így is folyton oda-odapillantgat. ‒ Bocsánat, hogy megkérdezem, de nem látták ma Markot?