Olivia Turner egy tehetséges sminkmester, kinek műveitől több alkalommal hangosan zengett a sajtó. Folyamatos megbízásokkal van ellátva, így munkában és feladatokban nem szenved hiányt.
Épp a nagyon ritkán előforduló szabadnapját élvezi, mikor főnök...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Olivia szemszöge:
Nem, ez nem lehet! Valamit biztos félreértettem! Nem mondhatta ezt! Képtelenség! Miért bízna éppen rám ilyen jelentős információt? Hiszen ma beszéltünk először... Mégis hogy lehet valaki ilyen meggondolatlan? Mi van, ha fogom magam és azonnal világgá kürtölöm, amint lehetőségem adódik rá?
- Nem teheted! -vágom rá nyomban, hezitálás nélkül. Azt hiszem még fel sem fogtam igazán, hogy mi is történik pontosan, ahogy azt sem, hogy milyen válasz csúszott ki a számon.
- Hű... Na, erre nem számítottam! -állapítja meg homlokráncolva, miközben karjait mellkasa előtt összefonva hátradől székében. -Semmit sem tudsz a részletekről. -veti oda hanyagul, furcsa grimasszal maga elé meredve.
- Sajnálom! Nem úgy értettem. -ejtem ölembe kezeimet, s -szokásomhoz híven- idegességemben ujjaimat tördelem.
- Meg sem hallgattál. -jelenti ki halkan, mérhetetlen csalódottsággal hangjában, melytől hatalmas bűntudatom támad. Én tényleg nem úgy értettem. Alsó ajkamat rágcsálva ülök át a mellette lévő székre, s gyengéden vállára helyezem tenyeremet.
- Bocsáss meg! -suttogom lehajtott fejjel. -A természetem olykor... elég heves és tolakodó tud lenni. -mosolyodok el kínosan. Na igen, Olivia Turner nem a nyugodtságáról és a megfontolt, higgadt reakcióiról híres, mint tudjuk. -Valószínűleg még nem említettem, de mióta ideköltöztem, az EXO az egyik kedvenc bandám. Bevallom, a rajongó énem kétségbeesett egy pillanatra... -nevetek fel saját gyerekes vallomásomon és azon, hogy milyen hülyét csinálok épp magamból. De a büszkeség jelen helyzetben nem elfogadható. Óvatosan álla alá nyúlok, s arcát magam felé fordítom, melyet megkönnyít a tény, hogy nem ellenkezik. Enyhén közelebb hajolok, barna, szomorú szemeibe fúrva tekintetemet. -Viszont kizárok minden ilyen érzést. Itt vagyok. Meghallgatlak. Őszintén érdekel, hogy mi bánt, Sehun! -a szemkontaktus egy fél pillanatra sem szakad meg közöttünk. Mély sóhajt hallat, majd kezemet szép lassan leveszi arcáról -azonban hiába várom, nem engedi el.
- Igazuk volt. -fürkészi arcomat olyan aprólékosan, mintha örökké az emlékezetébe akarná vésni minden apró részletét. Ám valahogy mégsem ez ragadja meg figyelmemet igazán, hanem amit mond.
- Igazuk? Kiknek és miben? -a kíváncsiságom utat tör magának, habár eredetileg nem akartam engedni neki. Hátrébb húzódok, mert kezd kényelmetlenné válni a helyzet, hogy szinte egymás arcába motyogunk, s türelmesen várok, hogy a mesedélután kezdetét vegye.
- Kainak, Kyungsoonak és Baekhyunnak.
- Ó, értem! -zárom le röviden, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ha ennél többet mondanék, akkor a téma már nem Sehun lenne, hanem én. Ezt pedig nem akarom. Nem azért vagyunk itt, hogy velem törődjünk.
- Nem érdekel, hogy mit mondtak? -kérdi ártatlanul pislogva, mégis gondosan rejtegetve kisfiús mosolyát.
- Nem, cseppet sem! Most veled foglalkozunk. -kijelentésemen csak aranyosan felnevet, mintha tudta volna előre, hogy tagadni fogom, hogy majd megőrülök a kíváncsiságtól.
