Olivia Turner egy tehetséges sminkmester, kinek műveitől több alkalommal hangosan zengett a sajtó. Folyamatos megbízásokkal van ellátva, így munkában és feladatokban nem szenved hiányt.
Épp a nagyon ritkán előforduló szabadnapját élvezi, mikor főnök...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
Reggel telefonom kitartó, megszűnni nem akaró csörgésére kelek. Kómás fejjel felülve gondolkodom el, hogy vajon mégis mi a fenének állítottam ébresztőt, ha úgysem áll szándékomban sehová sem menni, hiszen az égvilágon semmi teendőm nem akad mára. Szemeimet dörzsölve fordítom oldalra fejemet, hogy amint képes vagyok használni látásomat, egyenesen az éjjeliszekrényemen pihenő, illetve most már leginkább zajongó mobilomra nézhessek. Hajamba túrva igyekszem kócos loboncomat eltávolítani a látóteremből, s közben másik, szabad kezembe veszem a készüléket. Peter -olvasható le a kijelzőről egyértelműen. A biztonság kedvéért pislogok még párat, hátha szerencsém van és csak odaképzeltem drága főnököm nevét a szundi gomb helyett, de sajnos nem így történt. Mert hát miért is lenne úgy, hogy nekem jó legyen...
- Hallo?
- Turner, fáradj be az irodámba! -hangzik az utasítás a vonal másik végéről. Igen, most már semmi kétség, valóban Peterrel beszélek. Semmi köszönés, semmi illedelmesség, csupán a szokásos -vagy még annál is szőrszálhasogatóbb,- már-már egy robotéhoz hasonló stílus. Mielőtt bármit is mondhatnék, megszakítja nem túl hosszú életű, s még csak tartalmasnak sem nevezhető beszélgetésünket.
- Aish! -hajítom le magam mellé az immáron elcsendesült, reggeli ébresztőmként szolgáló kütyüt. -Miért? -kérdezem drámakirálynőket megszégyenítő, sipákolós hangnemben, miközben egy hátast dobva rúgkapálok, mint egy óvodás, hisztis kisgyerek. -Miért nem képes telefonon közölni, hogy elbuktam a melót? -folytatom úgy, mintha életem legnagyobb problémájáról lenne szó, pedig nyilvánvaló, hogy nem így van.
*****
Amint sikerült kellőképpen kinyafognom magam, felhívtam az én drága Kang Minomat, hogy ha már ő a saját, személyes sofőröm, igazán bevihetne a főnökömhöz, a napi kioktatás adagomért -mely valószínűleg az eddigi legnagyobb lesz mind közül. Mit ne mondjak, alig vártam. Az irodába belépve egy vastag papírhalom ragadja meg a figyelmemet, mely a kanapé előtti asztalkán van, ahova le lettem ültetve. Ki fog rúgni! Oké, tényleg nem volt bölcs döntés a világ egyik leghíresebb bandájának tagjával ezt művelni, de... ennyire elszúrtam volna? -estem kétségbe, ugyanis sajnos rossz szokásom, hogy mielőtt még végighallgatnám, hogy mit akarnak mások, kombinálni kezdek, ezzel egyenesen az őrület határára kergetve magam. Az életemnek hivatalosan is vége...
- Gratulálok! -szakítja félbe elmélkedésem, melyben szinte már a búcsúbeszédemet írom.
- Tessék?! -lepődök meg elég látványosan, miközben hangom egy oktávval feljebb kúszik. Mint aki meg sem hallotta, arca hirtelen felderül, s a kezembe nyomja az említett papírtömeget. Mosolyog.Ez az ember képes mosolyogni! Álmodom?
