Working with EXO | SZÜNETEL

19.// Error

     Reggel a szokottnál is korábban keltem, így hát már fél hétkor indulásra készen álltam. Úgy gondoltam, hogy ha már ilyen korán kezdtem a napot -melyre szerencsére nincs semmi betervezve-, bőven jut elég időm arra, hogy készítsek valami finomat.

     Ha a srácokon múlna, minden áldott étkezésnél rendelt kaját ennénk -ki egészségesebbet, ki pedig kevésbé-, én viszont már unom. Nem arról van szó, hogy esetleg nem finomak az ételek, sokkal inkább arról, hogy nem úgy vannak elkészítve, ahogy én azt alapjáraton szeretem. Imádok mindenbe rengeteg fűszert tenni, itt viszont mást sem lehet érezni jóformán, csupán annyit, hogy a csípős alapanyagokat nem sajnálták ki az adott fogásból. Csípős-csípőssel. Igazán változatos, nemde?

     Régebben rengeteget jártam odahaza kínai büfékbe, ám idejét sem tudnám megmondani, hogy pontosan mikor voltam utoljára. Talán éppen ezért döntöttem úgy, hogy nosztalgiázok kicsit és a mai menü szezámmagos csirke lesz, pirított zöldséges tésztával, általam elkészítve.
Ezelőtt még sosem próbálkoztam effélével, így hát kérdéses, hogy ehető lesz-e a végeredmény. De ha esetleg el is rontom, legalább a konyhában való munkálkodás kikapcsol kicsit, amire nagy szükségem van, hála Sehunnienak és a nagy szájának.

     Miután felöltöztem és elvégeztem még néhány szükséges simítást magamon, hogy késznek nyilváníthassam magam, halk léptekkel közelítettem meg a liftet, mely pont akkor nyílt ki, mikor én magam is odaértem. Nagy meglepetésemre Lay készült épp kiszállni a felvonóból, ám miután váltottunk néhány szót, úgy döntött, hogy ahelyett, hogy visszamenne a szobájába, hogy a többi álomszuszék ébredésére várjon, inkább velem tart bevásárolni.

     Azt kell mondjam, kellemesen csalódtam, hisz mint az az együtt töltött időből tisztán kiderült; Lay igazi úriember. Eddig sem feltételeztem róla semmi rosszat, viszont ezelőtt sosem láttam ilyennek. Mindig csak a gyerekesen viselkedő, megállás nélkül felhőtlenül bolondozó énjével sikerült találkoznom. Most viszont egy olyan oldalát ismertem meg, ami egészen másmilyen srácról árulkodott. Minden létező helyen ajtót nyitott nekem és előreengedett, ezen kívül pedig sem az áruházban, sem a hazafelé vezető úton nem engedett semmit cipelni, sőt még a fizetésnél is meg kellett harcolnom vele azért, hogy legalább a felét állhassam a megvásárolni kívánt alapanyagoknak. Annyira bolond...

     Végig szóval tartott, egy másodpercre sem unatkoztam mellette, mivel mindig volt valami, amire kíváncsi volt vagy éppen elérte azt, hogy én érezzek késztetést arra, hogy ne tartsam magamban az esetleges kérdéseimet.

- Most, hogy már nincs rám szükség, megnézem, hogy ébren vannak-e a srácok. -áll elő az ötlettel hirtelen, közvetlenül azután, hogy a lakosztályomba érve lepakolt a konyhapultra mindent, amit eddig hősiesen hordozott nagy mancsaiban.

- Persze, menj csak! -felelem kedvesen mosolyogva rá, s közben megállás nélkül folytatom a szatyrokból való kipakolást. Ahogy mondta is, szinte azonnal távozik, én pedig újra egyedül maradok. Fura érzés kerít hatalmába Lay reakcióját illetően; talán butaság ilyet feltételeznem, de kissé olyan volt, mintha szándékosan nem akarna velem egyedül maradni, mikor senki sem láthat minket.
Oké, tisztában vagyok vele, hogy van egyfajta szokás náluk, miszerint egy fiú és egy lány nem maradhat felügyelet nélkül egy szobában kettesben, de könyörgöm... Nem az óvodában vagyunk.
Bár talán épp ez a baj. Azonban még így is azt gondolom, hogy ha két fiatal őszintén akar egymástól valamit, akkor bizony tehet bárki bármit, ők meg fogják találni a megfelelő helyszínt és alkalmat, mikor azt csinálhatnak, amit csak akarnak. Néha komolyan nem értem az embereket.