Olivia Turner egy tehetséges sminkmester, kinek műveitől több alkalommal hangosan zengett a sajtó. Folyamatos megbízásokkal van ellátva, így munkában és feladatokban nem szenved hiányt.
Épp a nagyon ritkán előforduló szabadnapját élvezi, mikor főnök...
Ujjai óvatosan derekamra vándorolnak, mitől teljes testemben megborzongok. Tekintete szemeim és ajkaim között cikáznak -mintha csak arra várna, hogy rábólintsak. Érzem, hogy meg akarja tenni... És tudom, hogy én is akarom.
Jólesően behunyom szemeimet, átadva magam ezzel a pillanatnak. Ahogy egyre közelebb és közelebb érzem őt magamhoz, mentolos lehelete kellemesen cirógatja bőrömet, puha ajkai pedig már-már súrolják enyémeket.
Te jó ég... Ez most tényleg megtörténik?
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Valahol félúton elvesztettem ugyan az időérzékem, ám azt mégis kristálytisztán érzem, hogy ha így folytatjuk, ajkaink mindössze néhány tizedmásodperc elteltével egybeforrnak, s kapcsolatunk -ha nem is sokban, de- megváltozik. Talán örökre.
De helyes ez így? Tényleg meg kéne történnie ennek a talán soha vissza nem térő lehetőségnek? És mi lenne, ha nem hagynánk, hogy megtörténjen? A fejembe tóduló vérmennyiségtől az egész arcom zsibbad, én pedig képtelen vagyok tisztán gondolkodni. Mit kéne tennem? Engedjek a kísértésnek és élvezzem, amit a pillanat tartogat számunkra vagy gondolkodjak nagyobban és ne nehezítsem meg a dolgokat magamnak a későbbiekre nézve?
*****
Már négy hét is eltelt a történtek óta, bár azt kell mondjam, mégis olyan, mintha minden csak álom lett volna. Mintha az a nap meg sem történt volna, csupán a fejemben száguldó gondolatok általi kreálmány eredménye lenne, mely azóta is élénken él bennem.
Tudom, furcsa lesz, amit most mondani fogok, de az eset óta -pontosabban három hete- minden nap vele vagyok, önszántamból. Na, de kivel is? Nos, ami azt illeti... Yodával. Igen, pontosan vele. Azzal az idegesítő, manófülű idiótával -akiről, mint idő közben kiderült, nem is annyira idegesítő és idióta, mint ahogy azt mutatta. Legalább is nem mindig.
De ami még talán ennél is furább... A kapcsolatom Suhoval.
- Hé... -szakít ki gondolatmenetemből az imént említett személy. A mostanában felém intézett stílusa, a gesztusai, sőt még a hangleejtése is szokatlan számomra, hiszen egyáltalán nem ehhez szoktam hozzá. -Összeültünk páran a srácokkal Chenéknél és arra gondoltunk, hogy te is csatlakozhatnál. -mosolyog szelíden, hanyagul összefont karokkal a mellkasa előtt, miközben vállával lazán az ajtófélfának dől. Már épp kérdeznék vissza, ám -mivel pontosan tudja, hogy mit akarok,- egy mély sóhaj kíséretében hozzáteszi: Ne aggódj, ő nincs itt.
Pont, amit hallani akartam. Több sem kell, megkönnyebbülve teszem le a kezemben lévő ecsetet és úgy, ahogy van, befejezetlenül hagyom ott a művemet, amin eddig munkálkodtam, s egy gyors kézmosást követően olyan megszokottsággal és nyugodtsággal sétálok be a fiúk lakosztályába, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
