Working with EXO | SZÜNETEL

Bejelentés

Kedves Olvasóim!

Sok kedves szót köszönhetek nektek, melyekkel szebbé és csodálatosabbá tettétek a mindennapjaimat.
Viszont ennek most egy időre véget kell vessek, amiért elnézéseteket kérem. Egy ideig sajnos egyáltalán nem lesz új bejegyzés, ami tudom, hogy valamilyen szinten bunkóság tőlem, mivel egy elég szemét résznél hagytam abba.

És, hogy mi ennek az oka? Elmagyarázom.
Nem azért, mert sajnálatot várok, sőt. Egyszerűen csak úgy érzem, muszáj kiírnom magamból, hogy ha legalább egy kicsit is, de megkönnyebbülhessek.

Nem is igazán tudom, hogy hogyan kéne belefognom ebbe az egészbe...

Tudom, ez kívülről egyáltalán nem látszott, hiszen az írás terén is eredményesebb voltam, mint az elmúlt hónapokban bármikor. Azt hiszem jó volt, hogy van valami, amibe kicsit menekülni tudtam. Az írás.
Az utóbbi hetek borzasztóak voltak az egész családom számára. Minden áldott nap a legrosszabbtól rettegtünk, ami sajnos ma reggel végül bekövetkezett.

Egy ideje szinte minden áldott nap a kórházban voltunk. Voltak szerencsére jobb napok is, mikor mindannyian elhittük, hogy bizony most már jobb lesz. Boldogan bizakodtunk, hiszen javulást láttunk. De mégis rettenetes volt, mert egy olyan személyt láttam iszonyatosan gyengének, már-már felismerhetetlennek, akit sosem akartam volna ilyen állapotban tudni. Három ember van az életemben, akinek minden gond nélkül ki tudom mondani, hogy "Szeretlek". Nos, ő is közéjük tartozik.
Egy olyan ember, akit megfogalmazhatatlan mértékben szeretek.

Miután átkerült egy másik osztályra, az orvosok is jó hírekkel szolgáltak. Melynek eredményeképpen végre nem a kórházba kellett mennünk, ha látni akartuk őt.
Mindössze néhány napot töltött csak otthon, mialatt az állapota újból rosszabbra fordult. Panaszkodott, újból szenvedett, mi pedig mit sem tehettünk ellene.

Július 14. Sosem fogom elfelejteni azt a hívást. Éppen a városban voltam egy ismerősömmel, kivel kapcsolatban azt hittem, hogy egy barátság vízválasztójának napjához értünk. De semmi sem változott. Aztán hívott Anya, én pedig szinte sokkot kaptam a szavai hallatán. "Újra kellett éleszteni.", "Csak a gépek tartják életben."
Nem tudtam sírni. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Csak álltam a buszmegállóban és vártam, hogy Anyáék értem jöjjenek, hogy együtt mehessünk be a kórházba.

Július 15. Ekkor láttam őt utoljára. Gépekre volt kötve, nem volt tudatánál és magától még csak lélegezni sem tudott. Nem sírtam. Csak néztem őt és fogtam a kezét. Hárman voltunk vele akkor. Anya, a Mamám és én. Beszéltünk hozzá, simogattuk az arcát, szólítgattuk, de nem történt semmi. Egészen addig, míg meg nem láttam, hogy könnyek folynak a szeméből. Nem bírtam tovább, szótlanul szorítottam az előttem heverő, merev, jéghideg kezet, miközben potyogtak a könnyeim. Együtt sírtam vele.

Július 16. Ismételten házon kívül tartózkodtam. Újabb telefonhívás jött, szintén Anyától. "Ma közölték velünk az orvosok, hogy már nem fogja élve elhagyni a kórházat.".
És mint előtte is, most sem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Végigültem, amíg a semmiről sem tudó unokatesóm megeszi az ebédjét, amit vett, aztán hazasétáltunk. Nem éreztem semmit és mérhetetlen bűntudatom volt emiatt.

Július 17. Újabb telefonhívás Anyától. "Levették a lélegeztetőgépről.", "Azt mondják, hogy már csak órái, esetleg napjai vannak vissza."
Az egyetlen, amit reagálni tudtam hirtelen, annyi volt, hogy: "De hát ezt meg sem tehették volna a család beleegyezése nélkül!".
Aznap vele álmodtam. Mégsem tűnt se álomnak, se valóságnak. Nem is igazán volt semmihez hasonlítható. Megöleltük egymást, és ennyi. Ennyi az, amire emlékszem. Se többre, se kevesebbre.

Július 18. Anya és a kisöcsém becsomagoltak, hogy két napot a Mamámnál tölthessenek.
Amint becsuktam mögöttük a bejárati ajtót, kitörtek belőlem az addig elfojtott érzéseim. Hangosan zokogtam, de azt sem tudtam, hogy pontosan miért. És ez ment egész nap, míg a nővérem haza nem ért.

Hajnali kettő körül végül elnyomott az álom.

Ma reggel, július 19-én, 5:18-kor egy pillanatra felriadtam, rápillantottam az órámra, majd pedig gondolkodás nélkül visszafeküdtem aludni. Ekkor még nem tudtam... Még csak nem is sejtettem, hogy milyen nehéz napnak nézek majd elébe.

Ma reggel, 5 óra 20 perckor végleg itt hagyott. Az én drága, imádott Papám meghalt.