Olivia Turner egy tehetséges sminkmester, kinek műveitől több alkalommal hangosan zengett a sajtó. Folyamatos megbízásokkal van ellátva, így munkában és feladatokban nem szenved hiányt.
Épp a nagyon ritkán előforduló szabadnapját élvezi, mikor főnök...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Baekhyun szemszöge:
Nem akartam elhinni, hogy újra hallok felőle -azt pedig végképp nem, hogy ilyen formában történik meg. Hiába tettem fel kérdéseket Liv hogylétéről, hiába próbáltam bármit is kiszedni a telefonálóból, ő nem mondott az égvilágon semmit -azon kívül persze, hogy nem adhat ki információkat a páciens állapotáról, illetve még annyit a lelkemre kötött, hogy amint tudok, legyek ott. Természetesen, ahogy az az ilyen helyzetekben lenni szokott, egyből a legrosszabbra gondoltam -a szívem mélyén azonban erősen reménykedtem benne, hogy még csak véletlenül sem lesz igazam.
Annyira felkészületlenül ért ez az egész, hogy a nagy sietségben még a srácoknak is elfelejtettem szólni -hisz amint letettem a telefont, gondolkodás nélkül, szó szerint fél perc alatt a kocsimban termettem.
A mindössze fél-háromnegyed órás út a világ leghosszabb útjának tűnt ezekben az érzelmileg kritikusnak mondható percekben, pedig minden szabályt áthágva hajtottam a lehető leggyorsabban, megkockáztatva temérdek büntetést, illetve néhány esetleges balesetet is, az őrült vezetési stílusommal.
Nem érdekelt senki és semmi, csak ott akartam már lenni, vele. Hirtelen még az sem tudott izgatni, hogy haragudnom kéne rá -vagy mi a szent Isten-, amiért így magamra hagyott, elárulva a barátságunkat, sőt a többiek barátságát is. Annyi kérdés kavargott bennem, amennyi fél óra alatt még csak fel sem vetődhet egyszerre egy emberben. "Miért van Koreában?", "Mi történhetett vele?", "Miért pont engem értesítettek?", "Vajon magánál van egyáltalán?", "Mi van, ha elvesztette az emlékeit?". Minden, de tényleg minden lehetséges verziót végigfuttattam magamban, hogy legyen időm felkészülni rájuk, míg oda nem érek. Azt hiszem nem túlzok egy cseppet sem, mikor azt mondom: képtelen voltam akár csak egy fél pillanatra is másra koncentrálni.
Az első szabad helyre beparkolok, amit meglátok, és futólépésben haladok is tovább a kórház bejárata felé, ahol valamilyen csoda folytán, történetesen egy ott dolgozó ismerősöm ácsorog, valószínűleg az ebédszünetét kiélvezve éppen. Korábban talán még sosem örültem annak ennyire, hogy látom, ám most -mivel nagyon is szükségem van minden segítségre, amit Minhyeoktól kaphatok- a tudattól, hogy itt van, a szívem gyorsabb ütemet kezd diktálni. Mintha csak megérezné, hogy már-már levadászni igyekszem őt az elkövetkezendő másodpercekben, felém fordulva húzódik egy széles mosolyra a szája, s integetve jelzi nekem, hogy menjek oda hozzá.
- Baek, erre!
- Hyung, szia! -köszöntöm lihegve, egyenesen elé állva.- Meg tudnád nekem mondani, hogy hol találom...
- Ne aggódj, mindent tudok! -fojtja belém a szót, s fejével befelé biccentve indul el, velem a nyomában.- Hallottam, hogy jönni fogsz, úgyhogy átvállaltam a lányt, nehogy esetleg valami újoncot fogj ki, aki még nem tudja kezelni, ha hírességet lát. Főleg egy ilyen helyzetben.
