Olivia Turner egy tehetséges sminkmester, kinek műveitől több alkalommal hangosan zengett a sajtó. Folyamatos megbízásokkal van ellátva, így munkában és feladatokban nem szenved hiányt.
Épp a nagyon ritkán előforduló szabadnapját élvezi, mikor főnök...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
A szavai megállíthatatlanul zakatoltak a fejemben, egyre csak ismételgetve a nem is olyan rég hallottakat. Mindezek után elillant minden dühöm, s haragom, amit irányában éreztem, így pedig már esélyem sem volt arra, hogy folytassam a megkezdett vitát.
Megnémultam, s az alsó ajkamat rágcsálva néztem ki a fejemből, míg ő szintén ugyanilyen szótlansággal pakolt el mindkettőnk után az asztalról.
Nem hagytunk nagy kupit hátra, mivel mindössze néhány falatot ettünk, de lássuk be; a történteket követően nem is ment volna le több egyikünk torkán sem, bármennyire is jó lett volna. Hiszen tudjuk jól, hogy nem túl szerencsés majdnem üres gyomorral elmenni otthonról bárhová is.
- Mikor szeretnél elindulni? -figyelek fel a hangjára, ám beletelik néhány másodpercbe, mire eljut a tudatomig, hogy ő most éppen hozzám beszél, és nem magába motyog.
- Mi? -kérdezek vissza a lehető legértelmesebben, ami pillanatnyilag tőlem telik.- Ja, hogy a kórházba! -értem meg végül, s ezzel egyidejűleg képzeletben jó erősen homlokon csapom magam.- Nem is tudom. Úgy gondoltam, hogy előbb találkozom Anyával és vele megyek majd be, de nemrég írt nekem, hogy ő már ott van.
- Értem.
- Amúgy miért, talán zavarok?
- Zavarsz? -fordul végre felém, s értetlen arckifejezéssel mered rám.- Már miért tennéd? -neveti el magát röviden, majd pedig az ágyhoz sétálva folytatja.- Csak azért kérdeztem, hogy tudjam, nagyjából mikorra készüljek el. -foglal helyet, s futólag vet egy pillantást a karján díszelgő -valószínűleg méregdrága- órára.
- Mész valahova? -lepődöm meg őszintén, mivel egyáltalán nem gondoltam, hogy esetleg tervei vannak a mai napra.
- Igen; Veled. Nem emlékszel? Nem hagylak magadra. -bár kételkedem szavaiban, féloldalas mosolya egyetlen tizedmásodperc alatt képes meggyőzni arról, hogy igazat mond. Aish, Yoda! Miért teszed ezt velem? De... pontosan mit is?
- Oké, de nem kell...
- Te is tudod, hogy nem tudnál lebeszélni róla. -int csendre azonnal, s én minden további nélkül elhallgatok, pont, ahogy ő azt szerette volna.- Ne aggódj, nem pofátlankodom be a kórterembe! Nem akarok zavarni, csak nem szeretném, ha nélkülem mennél bárhová is. -nagyot nyelve próbálom feldolgozni a hallottakat, melynek eredményeképpen gyomrom kissé összerándul. Jól esik, hogy ezt mondja, de képtelen lennék nyálas ömlengésbe kezdeni, hogy a hosszú felvezetés után végül lezárásként megköszönjem a kedvességét, így hát a már tőlem megszokott, sajátos stílusomban reagálok.
- Attól tartasz, hogy itt nem értenék meg a botrányos angol kiejtésedet és nem boldogulnál egyedül, igaz?
- Pontosan~! -mellkasa előtt összefont karokkal dönti hátát a falnak, hogy egy kényelmesebb pozícióban bámulhassa tovább a rettentő idiótán vigyorgó képemet.
