Olivia Turner egy tehetséges sminkmester, kinek műveitől több alkalommal hangosan zengett a sajtó. Folyamatos megbízásokkal van ellátva, így munkában és feladatokban nem szenved hiányt.
Épp a nagyon ritkán előforduló szabadnapját élvezi, mikor főnök...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A szüleimmel való társalgás kész katasztrófa volt a nap hátralevő részében. Egyszerre kellett kétfelé figyelnem, hiszen párhuzamosan folytattam két teljesen különálló beszélgetést, két különböző nyelven. Mikor épp koreaiul társalogtam Chanyeollal, a szüleim abban a hitben voltak, hogy az általuk akkor elhangzottakat tolmácsolom neki, ő pedig arra válaszol, ám ez cseppet sem így volt. Megvitattuk, hogy ha nem szeretnénk gyanút kelteni senkiben, akkor bizony legyen bármilyen fura is, itt kell töltenie az éjszakát.
Mondanom sem kell, hogy mikor a nap végén végre becsukom magam mögött a hálószoba ajtaját, alig hiszem el, hogy túléltük. Megkönnyebbülve döntöm a homlokomat az ajtónak, s fújom ki hosszan az eddig bent tartott levegőmet. Aztán persze eszembe jut, hogy nem vagyok egyedül, s a pillanatnyi nyugodtság, mely kezdett kellemesen szétáradni a testemben, a másodperc tört része alatt elillanni látszik. Feszélyezve érzem magam már csak a tudatától is annak, hogy itt van velem, egy szobában. Vagy sokkal inkább attól, hogy csak és kizárólag ő van itt velem -leszámítva persze a kiságyban békésen szundító Hyunjoot.
- Akkor, én megágyazok magamnak a földön. -töri meg a csendet egy idő után.
- Hagyd csak, majd én megcsinálom! -felelem, rá sem nézve, ahogy elszakadok a biztonságot nyújtó kijárattól. Szó nélkül teszem a dolgom, melyet ő maga is hasonló némaságba burkolózva követ végig csokoládébarna szemeivel.
- Nézd, szeretnék bocsánatot kérni azért, hogy csak úgy letámadtalak, mikor hazaértél. Esküszöm, nem volt szándékos, egyszerűen csak... -akad meg a magyarázkodásban, feszülten a hajába túrva. Mindig is imádtam, ha ezt csinálta, de valamiért most mégis inkább az foglalkoztatott, hogy vajon mivel magyarázza a korábbi különös üdvözlését.- Azok után, amiket Baekhyun mondott, nem tudtam másra gondolni. Azt hittem, hogy te... -hallgat el fájdalmasan, lesütött szemekkel. Értetlenül szorongatom az éppen előhalászott kispárnát a kezemben, mígnem végül leesik, mit takar ez a fajta némaság.
- Te jó ég! -döbbenek meg teljesen.- Elképzelésem sincs, hogyan fogalmazhatott, de mint látod, félreértetted. Itt vagyok, és egyelőre még nagyon is élek. -Habár fogalmam sincs, hogy ezt vajon holnap reggel is elmondhatom-e majd magamról.
- Szerencsémre, igen. -mosolyodik el megkönnyebbülten, egy halk sóhaj kíséretében. Hamar elkapom a tekintetemet róla, mert hirtelen azt sem tudom, hogyan kéne ezt a választ fogadnom vagy kezelnem. Úgyhogy, egyszerűen csak hátat fordítok neki, s úgy végzem el az utolsó simításokat, buzgón kavargó kérdésekkel a gondolataimban.
Mikor nem sokkal később mindennel elkészülve megfordulok, még éppen elcsípem, ahogy lassan a kiságyhoz sétál, majd pedig óvatosan megtámaszkodva a szélén, mered maga elé. Hosszú-hosszú percekig vizslatja Hyunjoot, engem pedig majd megfojt a tanácstalanság.
Bárcsak a fejébe láthatnék... Bárcsak tudnám, mire gondol éppen.
Idő közben az ágyra telepszem, s onnan kémlelem őt tovább, azt remélve, innen jobb rálátásom nyílik az arcára. Ám hiába. Az égvilágon semmit sem tudok leolvasni róla, és ez még az eddigieknél is jobban megrémít.
