Olivia Turner egy tehetséges sminkmester, kinek műveitől több alkalommal hangosan zengett a sajtó. Folyamatos megbízásokkal van ellátva, így munkában és feladatokban nem szenved hiányt.
Épp a nagyon ritkán előforduló szabadnapját élvezi, mikor főnök...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
Kimerülten rogyok le a bézs színű bőrkanapéra, mely olyan páratlanul kényelmes, hogy szinte a gondjaimat is elfeledem. Kár, hogy ez nem jön össze. Mint kiderült, a harmadik humorbomba, akit nekem szánt a sors, nem más, mint Chen. Ami azt illeti, nem igazán tárgyaltunk egymással -de legalább nem volt olyan pokróc, mint a sérülésemért felelős, Yoda fülekkel megáldott egyén.
A kerek szemüvegesnek igaza volt. Persze, szokásomhoz híven, már nem is emlékszem, hogy hívják. Ajánlatos vigyázni velük... Azalatt az egy óra alatt, amit eddig a társaságukban tölthettem, el sem tudjátok képzelni miket volt szerencsém(?) látni. Mintha egy állatkertbe vagy egy játszótér kellős közepére csöppentem volna.Állandóan egymást piszkálták, dobálóztak, rohangáltak és még sorolhatnám. Huszonéves srácokról van szó, könyörgöm! Én mégis úgy éreztem, mintha egy bölcsődében, esetleg óvodában lennék.
Valószínűleg elszundíthattam, mert a külvilág megszűnt létezni körülöttem, arról nem is beszélve, hogy már csak arra leszek figyelmes, hogy valaki előttem állva a torkát köszörüli. Szemeim égnek a fáradtságtól, meg sem próbálom őket kinyitni. Gondoltam, hogy talán, ha nem nézek fel, akkor békén hagy a zargatóm. De nem így lett, tovább folytatta a kimondottan idegesítő krákogást. Sóhajtva ülök fel félig fekvő pozíciómból, bal karomat díszítő órámra sandítok, majd két erőteljesebb szívroham között fogom fel, hogy majdnem fél órán keresztül ki voltam ütve. - Nem tudtam, hogy titeket azért fizetnek, hogy munkaidőben aludjatok. -jegyzi meg gúnyosan egy ismerős hang. Szinte karcolja dobhártyámat ez a stílus, melyet újra engedélyez magának. - Már megint ez a kölyök? -hitetlenkedem halkan, idegbetegeket megszégyenítő vadsággal. Vajon mit tehettem, amiért az ő társaságát érdemlem? Rákapom tekintetemet, s érzem, amint falfehérré sápadok. -Mit tettél az arcoddal? - Csak megmostam, mert melegem volt. Gondoltam, hogy ha már úgyis itt vagy, igazán megcsinálhatnád még egyszer. -foglal helyet a tükör előtt.- Ahogy láttam, az idődből kitelik... -teszi hozzá, majd jót derülve önmagán, hátat fordít nekem. Megölöm! Esküszöm, kinyírom! Szépen megfogom ezt az ecsetet és leszúrom. Illetve mégsem, mert nem bírom a vér látványát. Akkor... megfogom azt az idétlen piros nyakkendőjét és a szuszt is kiszorítom belőle! Igen, ez a tökéletes megoldás!-Flúgos vagy? -szakítja félbe csodás tervem kiötlését ellene, s egyben a sminkje elkészítésének folyamatát is, melynek idő közben nekifogtam. - He? -kérdezek vissza szépen, nőiesen, illedelmesen, ahogy kell, tudjátok. - Két perce mást sem látok csak a bugyután vigyorgó képedet! -mordul rám. -Értem én, hogy boldoggá tesz a társaságom, de igazán leplezhetnéd a gyerekes örömödet! -villant egy féloldalas, önelégült mosolyt, miközben egy amolyan ál-dorgálást intéz felém. Tátva marad a szám, szemöldökeim az égbe szöknek, s akárcsak előtte, most sem hiszek a fülemnek. Szólásra nyitom számat, ám egy harmadik fél megjelenése megakadályoz hirtelen természetem -valószínűleg rosszul elsülni készülő- megmutatkozásában. - Nemsokára ki kell mennünk. Ne aggódj a kinézeted miatt, ez csak egy kisebb közönségtalálkozó! - Két perc és elkészülök vele. -adtam helyzetjelentést. -Utána viheted is, nagy örömömre! -teszem hozzá a világ legkomolyabb arckifejezésével. Chen hangosan felröhög, majd istenesen hátba veregeti barátját, melyért kimondhatatlanul hálás vagyok. Végre valaki „bántalmazza" kicsit. Ami pedig még jobb, hogy a szemem előtt történik mindez.
