Olivia Turner egy tehetséges sminkmester, kinek műveitől több alkalommal hangosan zengett a sajtó. Folyamatos megbízásokkal van ellátva, így munkában és feladatokban nem szenved hiányt.
Épp a nagyon ritkán előforduló szabadnapját élvezi, mikor főnök...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Olivia szemszöge:
- Miért vagy ennyire makacs? Ha csak egyszer hagynád, hogy elmeséljem, mi volt, minden más lenne! -ha minden ehhez hasonló mondatom után kaptam volna valamennyi pénzt, feltételezhetően már réges-rég milliomos lennék.
- Nincs szükségem mesékre! -természetesen várható volt, hogy most sem fog másképp reagálni, mint eddig, de azért az ember szeret reménykedni a végtelenségig, ha már mást nem tud tenni az ügy érdekében.
Az egész napomat azzal töltöttem, hogy a folyosón szobroztam, azt várva, hogy vajon mikor hagyja már el végre a szobáját, hiszen akkor talán akad némi lehetőségem arra, hogy szóba elegyedjek vele, már ha nem hagy egyből faképnél, ugyebár -habár tény és való, hogy ez az opció sem zavart különösebben, hiszen úgy koslattam utána ilyenkor, mint egy elveszett kölyökkutya, aki nem találja a helyét a nagyvilágban. Rám sem hederített, miközben én szüntelenül igyekeztem felhívni magamra a figyelmét, míg végül eljutottunk az egyetlen mondathoz, amit hajlandó volt hozzám szólni, mielőtt bevágta az orrom előtt az ajtót; "Nincs szükségem mesékre!". Mese a seggem... Hülye gyökér!
Levegőre volt szükségem, nem bírtam tovább a négy fal között létezni, ahol csak és kizárólag a nyomasztó gondolataim társaságát élvezhettem, állandó jelleggel. Nem akartam liftbe szállni, hiszen legszívesebben az összes létező embert elkerültem volna, aki nem Chanyeol, így hát egy igencsak hosszú lépcsőzésen estem túl, viszonylag hamar, annak köszönhetően, hogy egy idő után már egyenesen szaladtam lefelé, hogy minél gyorsabban kijuthassak az épület fogságából. Meg fogok őrülni, ha nem szabadulok ki innen!
Az utolsó lépcsőfokokról szabályosan lebukdácsolva értem földet, mely csúnyábban is végződhetett volna, ha valaki nem kap el nagy hirtelenjében, s ment meg egy borzasztóan nagy eséstől. Először fel sem fogtam, hogy mi történt, ahogy azt sem, hogy valakinek a védelmező karjaiban vagyok éppen, de mikor végre rádöbbentem erre, gyorsan távolabb húzódtam, s hős megmentőm arcát kezdtem vizslatni, aki ezzel egy időben helyezett vissza nagyjából az első vagy a második lépcsőfokra, hogy vele egy szemmagasságban legyek. Egy nagyon is ismerős szempár nézett vissza rám, szája szegletében pedig szelíd mosoly bujkált, ahogy sóhajtva nyugtázta magában a tényt, hogy szerencsére pont időben kapott el ahhoz, hogy ne essen bajom.
- Figyelj oda jobban! Meg is üthetted volna magad.
- Elhiheted, hogy nem így terveztem. -jövök kissé zavarba, s sütöm le a szemeimet. Azt hiszem igencsak hirtelen váltás az ő kedves stílusa most, Chan iméntiéhez képest.- Csak friss levegőre vágytam, mert megint felcseszte az agyam.
- Még mindig semmi? -persze, hogy semmi változás, előrehaladás meg aztán főleg nincs.
