Olivia Turner egy tehetséges sminkmester, kinek műveitől több alkalommal hangosan zengett a sajtó. Folyamatos megbízásokkal van ellátva, így munkában és feladatokban nem szenved hiányt.
Épp a nagyon ritkán előforduló szabadnapját élvezi, mikor főnök...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Baekhyun szemszöge:
Első sorból nézhettem végig, ahogy mindössze fél pillanat alatt kiszáll a fejéből a vér, s végleg elhagyja még az az icipici erő is, ami eddig benne lakozott. Ha nem kapom el még éppen idejében, valószínűleg elég nagy problémák adódhattak volna, de ebbe inkább bele sem akarok gondolni.
Szegény lány nem sokkal azután, hogy magához tért, majdnem lenyomott újra egy ilyen mutatványt, ám most szerencsére sikerült ájulás nélkül túljutnia a dolgon -bár ez még mindig nem változtatott azon, hogy már-már sokkos állapotba került.
Szinte megállás nélkül hajtogatta, hogy milyen borzasztó anya lesz belőle, hiszen még csak nem is szereti a gyerekeket, sőt mi több, egyenesen gyűlöli őket, így hát hiába is próbálkoztam a megnyugtatásával, egyszerűen nem hallgatott senkire és semmire, továbbá képtelen volt elfogadni más esetleges opciót. Hajthatatlan, akárcsak a gyereke apja. Őszintén remélem, hogy a kis lurkó a lehető legkevesebbet örökli majd ebből a tulajdonságból, mert hosszabb távon baromi idegesítő és fárasztó tud lenni az ilyesmi. Nos, reméljük a legjobbakat, egy szebb jövő érdekében!
Ezt követően nagyjából további két órát töltöttünk el a kórházban, mire végre -saját felelősségre- hazaengedték Oliviat. Szép lassan, az ő tempójának megfelelően kitámogattam az épületből, egészen a bejárattól nem messze parkoló autómig, ahová segítettem neki beülni, majd pedig az övét becsatolni. Semmi pénzért nem kockáztatnám, hogy esetlegesen baja essék az úton, s gondoskodásomat egy hálás mosollyal köszöni meg nekem. Idejét sem tudom már, mikor láttam utoljára így mosolyogni őt, s emiatt talán kissé túlzásba is esem azzal, hogy beülve mellé, bal kezét egy óvatos mozdulattal a szám elé emelve, lehelek rá egy apró puszit, s ezután -már útnak indulva- sem engedem el azt.
- Baekhyun...
- Igen? -sandítok nyomban irányába, kíváncsian fürkészve jelenleg meglehetősen kislányosnak ható orcáját. Már ekkor látom rajta, hogy valami nem hagyja nyugodni.
- Miért erre megyünk? -böki ki csendesen, mintha félne attól, milyen választ kap majd. Rövid időre elgondolkodom, vajon mióta tanakodhat ezen, ha az eddigi tíz-tizenöt perces zötykölődés alatt egészen idáig meg sem mert mukkanni.
- Elviszlek a fiúkhoz. -felelem egyszerűen, fülig érő vigyorral a képemen.- Úgy fognak örülni neked!
- Állj félre! -kezét kirántva az ujjaim közül, parancsol rám, mit nagy hirtelenjében nem is tudok hová tenni, s homlokomat ráncolva, bambán meredek vissza rá.- Most! -szól rám ismét, ám most sokkal határozottabban.
- Miért? Rosszul vagy? -a lehető leghamarabb igyekszem eleget tenni a kérésének, s állok meg az út szélén, hogy aztán rögvest felé fordulva tapasszam tenyerem a homlokára, rémült szemekkel vizsgálva arca minden egyes négyzetcentiméterét.- Fáj valamid? Vigyelek vissza a kórházba?
