Olivia Turner egy tehetséges sminkmester, kinek műveitől több alkalommal hangosan zengett a sajtó. Folyamatos megbízásokkal van ellátva, így munkában és feladatokban nem szenved hiányt.
Épp a nagyon ritkán előforduló szabadnapját élvezi, mikor főnök...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Amilyen lassan haladt a kapcsolatunk Channal a kezdetektől fogva, épp annyira gyorsult fel minden, miután végre megcsókolt. Már nem úgy néztünk egymásra, mint eddig -sokkal felszabadultabbak voltunk, s végtelenül boldogok. Minden olyan mesebelinek tűnt és tökéletesnek. Egy másodpercre sem akartuk kockára tenni a fennálló, csodálatosnak mondható állapotot. Úgy óvtuk a kapcsolatunkat, ahogy csak tudtuk -még a srácok elől is eltitkoltuk, hogy mi bizony egy ideje már egy párt alkotunk. Tudtuk jól, hogy Baekhyun valószínűleg jól fenékbe billent majd minket, ha kiderül, hogy elfelejtettük vele megosztani ezt az információt, de így éreztük helyesnek. Kicsit önzők voltunk talán, de szerettük volna kihasználni az alkalmat, amíg a kapcsolatunk még ártatlan, és csakis a miénk. Próbáltuk a találkozóinkat úgy időzíteni, hogy senki se tudjon róla, így hát megszűntek az együtt töltött éjszakák, mikor Chan karjai közt alhattam el, s ébredésnél helyes, fáradt arcát láthattam meg először. A feltűnés elkerülésének érdekében, nem töltöttünk együtt annyi időt, mint korábban, de talán éppen ezért tanultuk meg értékelni és kihasználni a közös időnk minden áldott másodpercét.
Nem hittem volna, hogy egyszer majd én is olyan nyálas dolgokat fogok mondani, mint amire most készülök... Nem értettem sosem, miért mondják az emberek, hogy mikor szerelmes vagy, a világ megszűnik létezni körülötted. De, mikor Chanyeol idióta képére nézek, minden klisés, giccses szarság értelmet nyer magának. Ha ő velem van, nem érdekel semmi és senki, rajta kívül. Csak őt látom, s csak őt hallom, legyen bármilyen zsúfolt vagy zajos is a helyiség, ahol vagyunk. Legszívesebben egész nap vele lennék, hallgatnám mély hangját, ahogy értelmetlen butaságokról beszél, miközben arcát nézve várnám, hogy olykor el-elvigyorodva felmelegítse a szívemet, azzal a rettenetesen gyökér nevetéssel, amit néha produkál, felhúzva közben az orrát, mitől inkább tűnik ijesztőnek és röhejesnek, mintsem csábítónak és jóképűnek. De nem bánom, mert így szeretem őt -minden hülyeségével együtt.
Azt hiszem, határozottan kijelenthetem, hogy a kapcsolatunk egyáltalán nem hétköznapi. Mint két rossz kisgyerek, izgalmasnak találtuk, hogy bujkálnunk kell, kijátszani a fiúkat, és úgy viselkedni, mintha az égvilágon semmit sem éreznénk egymás iránt, barátságon kívül. Kicsit talán olyan volt ez, mint egy szerepjáték, melyet hosszú-hosszú ideig játszottunk, a hét minden napján, a nap majdnem huszonnégy órájában. Aztán, mikor végre együtt lehettünk, az maga volt a Mennyország. Olykor tényleg nem létezett más, csak mi ketten, s az ilyen alkalmak során hajlamosabbak voltunk figyelmetlenebbé válni, mint szabadott volna -de, eddig mindig megúsztuk. Nos, igen; eddig.
- Mit szeretnél csinálni, ha itt végeztünk? -mint az utóbbi időszakban mindig, most is szándékosan Chant hagytam utoljára, hogy míg a fiúk egy külön szobában öltözködnek vagy épp a frizurájukat igazgatják tökéletesre a fodrászok, addig is vele lehessek, kettesben. Rossz szokásává vált ilyenkor szándékosan megnehezíteni a dolgomat, továbbá elvonni a figyelmemet arról, amire igazán fókuszálnom kéne; avagy a sminkje elkészítésére. Most sem hazudtolja meg önmagát: az ecsetet kivéve ujjaim közül éri el, hogy a figyelmem maradéktalanul őrá irányuljon. Egy fáradt sóhajt kiengedve harapok alsó ajkamba, mialatt rosszallóan megrázom a fejem, ám miután barna, kötött pulóverembe belemarkolva, egész közel vonva magához csókol nyakamba, már nem tudok rá haragudni. -Ehetnénk valami finomat, megnézhetnénk egy filmet a moziban, vaaagy este átmehetnék a szobádba, ahol ugyanúgy meg tudjuk csinálni mindezt, közönség nélkül. Sőt, talán még egy kicsivel többet is.
