Olivia Turner egy tehetséges sminkmester, kinek műveitől több alkalommal hangosan zengett a sajtó. Folyamatos megbízásokkal van ellátva, így munkában és feladatokban nem szenved hiányt.
Épp a nagyon ritkán előforduló szabadnapját élvezi, mikor főnök...
Deze afbeelding leeft onze inhoudsrichtlijnen niet na. Verwijder de afbeelding of upload een andere om verder te gaan met publiceren.
Chanyeol szemszöge:
Alig akartam elhinni, de az életem végre valahára rendeződni látszott. Mérhetetlenül hálás voltam a sorsnak azért, hogy egy új esélyt kaptam arra, hogy helyrehozzam életem legnagyobb baklövését. Minden a lehető legcsodálatosabban alakult. Nos, egy-két dolgot leszámítva. Ahogy arra számítani is lehetett, a srácok türelmetlenül várták az első találkozásukat Hyunjooval, azonban legnagyobb bánatukra, ez egy kis ideig -pontosabban Olive szüleinek távozásáig- még váratott magára. Tudtam, hogy baromi nagy bajban leszek, sejtettem, hogy nem marad büntetés nélkül a meggondolatlan távozásom a koncertről, és az, hogy azóta is elérhetetlen voltam a menedzserem számára, de, hogy őszinte legyek, ez foglalkoztatott jelen esetben a legkevésbé. Bármilyen büntetést képes lennék elviselni bármikor, ha az újdonsült kis családomról van szó.
Felejthetetlen napokat töltöttünk együtt abban az egy hétben, melyet együtt élvezhettünk. Vicces kijelentésnek tűnhet, s durva túlzásnak is, de azt kell mondjam, Olive szülei gyakran keltették bennem azt az érzést, hogy még a saját szüleimnél is sokkal, de sokkal jobban szeretnek, ami ugyebár valósággal lehetetlenség lenne, tekintve, mennyire imádnak engem.
A közös sütögetés, a kártyapartik, a hajnalba nyúló beszélgetések társasjátékozás közben, mind-mind csodálatosak voltak. Pont, mintha egyfajta álomvilágba csöppentem volna. Minden olyan... meseszerű volt. Azt hiszem, ekkor döbbentem rá igazán, mire is vágyom az életben, hiszen, mellettük valahogy semmi más nem számított. Ők voltak azok, akik mindennek értelmet adtak. Értelmet annak, amivel sosem tudtam, mihez is kéne kezdenem -avagy az elcseszett kis életemnek. Végre mindent valahogy sokkal derűsebbnek láttam, már-már tökéletesnek.
Na, igen ám... De aztán jött a séta a parkban, a látogatás az állatkertben, vagy csak egy egyszerű bevásárlás a közeli szupermarketben, mely elég volt ahhoz, hogy ezt a kis csodavilágot egy szempillantás alatt tönkretegye. Boltba egyáltalán nem mehettem, ez nem is volt kérdés. Túl kockázatos lett volna egy emberektől túlzsúfolt helyen megjelennem, tekintve, hogy a kis botrányom miatt több kíváncsi szempár kutakodott a szőrén-szálán eltűnt Park Chan Yeol után, mint eddig bármikor. Tudom, nem tűnhet olyan nagy dolognak, hiszen ez csak egy buta bevásárlás, de nekem igenis számított, hogy míg ők elmentek, nekem otthon kellett ülnöm, nélkülük. Még csak most kaptam őket vissza, egyetlen másodpercre sem szerettem volna különválni tőlük, s nem utolsó sorban levenni ezt a terhet a szerelmem válláról.
Hogy mi volt a parkban? Nos, végül is csak pont a leggyönyörűbb helyeket kellett jó messziről elkerülnünk. Pontosan azokat a helyeket, amelyeket annyira szerettem volna megmutatni Olive szüleinek. Szerettem volna lenyűgözni őket a helyi látványosságokkal, de sajnos éppen ezek voltak a legveszélyesebbek a számunkra. Nagy volt a lebukás veszélye. Nagyon nagy. És ez rémesen csalódottá tett engem. El nem tudom mondani, mennyit elvett az élményből a kötelező bujkálás és óvatoskodás. Ez azonban még mindig semmi ahhoz képest, amit az állatkertben kellett átélnünk. Esküszöm, soha ilyen kényelmetlennek nem találtam még az arcomat takaró maszkot, a napszemüveget, a szemembe lógó sapkát és a fejemre húzott kapucnit. Hiába volt gyönyörű időnk, hiába volt mindenkinek felhőtlenül jó kedve, én mégsem tudtam száz százalékig boldog lenni. Gyakran éreztem úgy magam, mint egy totális kívülálló. Hogy miért...? Ha valaki azt mondta volna nekem pár hónappal ezelőtt, hogy hamarosan édesapa leszek, és egy boldog család büszke tagja, jobb esetben valószínűleg flegmán fintorogtam volna egyet, és ott hagytam volna a fenébe, rosszabb esetben pedig bemostam volna neki kettőt, ha kevésbé jó pillanatomban talál. És, hát lássuk be, csak rossz pillanataim voltak, így egyáltalán nem lett volna nehéz a második verzió szerint cselekedni. Viszont most, hogy mégis így alakult az életem, szerettem volna kihozni belőle a maximumot. Szerettem volna megélni minden egyes pillanatot teljes egészében a gyönyörű kis családommal. Ám ehelyett mi volt? Még egy közös képet sem tudtam készíteni a kislányommal és az ő káprázatosan szép Anyukájával - pedig megpróbáltuk, elhihetitek... És sajnos meg is lett az eredménye.
Negyed órát vártunk a megfelelőnek hitt pillanatra -avagy arra, hogy lehetőleg senki se legyen a közvetlen közelünkben. Olive és Hyunjoo egy ideje már egy helyben álltak az előre kiszemelt ponton, s a szülei is réges-rég beizzították már a telefonjaikat, illetve a magukkal hozott fényképezőgépet. Mindenki már csak rám várt és arra, hogy végre kiszabadítsam magam a rejtekemből. Először csak a kapucnit toltam le a fejemről, majd miután egyetlen fanatikus sikolyt sem hallottam, jöhetett a napszemüveg, s végül a szájmaszk. A sapkámat a biztonság kedvéért magamon hagytam, nem akartam túlságosan kísérteni a sorsot. Miután végre újra önmagamnak érezhettem magam, hatalmas mosollyal a képemen fordultam Liv felé, s -szigorúan ügyelve a karjában tartott kislányunkra- vontam közelebb magamhoz, büszkén kihúzva magam. Olyan aprónak és törékenynek tűntek... Szinte elvesztek az én méretes lapátkezeim között, s ugyanakkor mégis valahogy tökéletesen illettek oda, mintha csak ez a hely mindig is kizárólag számukra lett volna fenntartva. Nem is emlékszem, mikor éreztem magam utoljára ennyire békésnek és kiegyensúlyozottnak. Minden porcikám imádta őket, és ezt a velük eltöltött csodálatos hetet. Minden egyes eltelt perccel egyre többet és többet akartam. Azt akartam, hogy soha se érjen véget.
De aztán, pontosan ez történt.
A következő pillanatban fiatal lányok kacaja ütötte meg a fülemet a hátam mögül, melynek hatására automatikusan távolabb húzódtam, magamra rántottam a kapucnimat, s minden egyébről tökéletesen megfeledkezve kaptam a fejemet a hang irányába, ezzel voltaképpen ügyesen megmutatva az arcomat. Nekik persze több sem kellett, a másodperc tört része alatt felismertek. Mit ne mondjak, a visításuk azóta is visszhangzik a fülemben... Hyunjoo az ijedtségtől hangos sírásba kezdett, Olive szülei pedig hirtelen nem is nagyon tudtak mit kezdeni a kialakult helyzettel. Nem hibáztattam őket, a legkisebb mértékben sem voltak hozzászokva az ilyesmihez. Csak én és Liv tudtuk, mivel is jár a híres-neves EXO egyetlen Park Chan Yeol-jának lenni.
- Chanyeol... -fogta meg a pulóverem ujját óvatosan, ám szándékosan nem túl feltűnően-... azt hiszem, jobb lesz, ha most különválunk. Nem akarunk még az eddigieknél is nagyobb botrányt, igaz? -egy apró bólintás, nem több. Csupán ennyire tellett tőlem.- Ígérd meg, hogy vigyázol magadra! -parancsolt rám, aggódó szempárral vizslatva az arcom minden egyes négyzetcentiméterét. Még a gondolatába is belesajdult a szívem annak, hogy akár tetszik, akár nem, most bizony el kell engednem őket.
- Otthon találkozunk. Ígérem, sietni fogok! -mosolyodtam el halványan, hátha ezzel valamiképp megnyugtatom majd, ám minden próbálkozásom hiábavalónak bizonyult.- Vidd Hyunjoot nyugodtabb helyre! -biccentettem alig láthatóan az ellenkező irányba, ő pedig kivételesen szót fogadva nekem, angolra váltva, fennhangon hálálkodni kezdett az autogramért, amit adtam, majd sietősen távozott az értetlenül pislogó szüleivel egyetemben, láthatóan nehéz szívvel magamra hagyva engem az eszetlenül sikonyáló kislányok hadával.
