Olivia Turner egy tehetséges sminkmester, kinek műveitől több alkalommal hangosan zengett a sajtó. Folyamatos megbízásokkal van ellátva, így munkában és feladatokban nem szenved hiányt.
Épp a nagyon ritkán előforduló szabadnapját élvezi, mikor főnök...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
Sehun szemszöge:
- Minden oké, Baek? -teszem a kezemet a vállára finoman, hátha így végre felfigyel a jelenlétemre. Egy ideje már beszélek hozzá, de mintha meg sem hallaná; a gondolataiba mélyedve mered ki az ablakon.
- Hm? -fordul hátra meglepetten. Fáradt sóhaj hagyja el a száját. Az arca nyúzott, mely igencsak árulkodik arról, hogy nem sok időt tölthetett alvással az éjjel.
- Azt kérdeztem, hogy minden oké-e. -mosolygok rá biztatóan. Korábban mindennél jobban szerettem volna, ha elmondja nekem, mi bántja, mert hát igen, bevallom, aggódtam Baekhyun miatt. Az utóbbi időben egyre furcsábbá és furcsábbá vált.
Egy nap, mikor ránéztem, egy különös, nem megszokott boldogságot véltem felfedezni rajta. Olyan boldogságot, melyet eddig mindössze egyszer láthattunk rajta. Egyetlen egyszer. És ez már önmagában is aggodalomra adott okot annak tudatában, hogy Olivián kívül mással nem találkozgatott. Rengeteget gondolkodtam ezen, és milliószor fontolgattam magamban azt, hogy vajon Baekhyun képes lenne-e egy ekkora hibába beleesni a történteket követően, ám mindannyiszor elvetettem ennek a lehetőségét. Hiszen... Baekhyun nem tenné. Ugye? Na, igen... De aztán, a napokban valami megváltozott. Baekkie arcáról ez szokatlan boldogság eltűnt, és rettentő szótlanná vált. Magába fordult. Én pedig tudtam jól, miről van szó. Hát mégis megtette. Beleesett.
- Persze. Miért ne lenne? -vágja rá habozás nélkül. Pont, ahogy gondoltam. Alig szól mostanában bárkihez. Tudtam jól, hogy most sem lesz ez másképp. Ha ő egyszer magába fordul, nagyon nehéz -sőt olykor szinte már lehetetlennek mondható- őt szóra bírni.
- Ugye tudod, hogy engem nem tudsz...
- Igen, tudom. -hallgattat el nyomban, a hangjából pedig csak úgy árad a keserűség.- Viszont nekem most mennem kell. Ha megbocsátasz... -fordul meg, s mély levegőt véve indul el a mögöttem lévő ajtó irányába, a gyors távozás reményében. Azonban én ezt nem engedhetem; amint mellém ér, karját megragadva bírom maradásra. Nem túl feltűnően, de összerezzen az érintésemre, s még csak rám nézni sem hajlandó. Meredten bámul maga elé. Bűntudata van.
- Attól félsz, hogy ha beszélgetni kezdünk, rájövök az okára?
- Nem. Túl jó emberismerő vagy ahhoz. -feleli csendesen.- Attól félek, hogy már rég tudod azt, amit még önmagamnak sem vagyok hajlandó beismerni. -süti le a szemeit fájdalmasan. Tehát tényleg igaz.- Most pedig kérlek, hagyj elmenni! -sandít le a még mindig a jobbját tartó kezemre. Vajon tényleg jó ötlet ez? Ilyen állapotban elengedni?
- Baekhyun... -majd megszakad a szívem, már csak a gondolatától is annak, hogy mi mindenen mehet keresztül jelenleg. Ismerem annyira, hogy pontosan tudjam, mennyire szenved valójában. A torkomban időközben jókora gombóc keletkezik, amely alig enged szóhoz jutni. Sosem akartam ilyennek látni őt.- Nem tehetem. Nem akarom, hogy bajod essék.
