Olivia Turner egy tehetséges sminkmester, kinek műveitől több alkalommal hangosan zengett a sajtó. Folyamatos megbízásokkal van ellátva, így munkában és feladatokban nem szenved hiányt.
Épp a nagyon ritkán előforduló szabadnapját élvezi, mikor főnök...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Édes Istenem, Olivia! Megígérted a szüleidnek, hogy nem fogsz elveszni már a legelső napon! Még csak azt sem tudod, hogy milyen országban vagy, te ütődött! Miért nem tudsz megjegyezni pár egyszerű utasítást? Megmondták, hogy leszállás után hova kell menned. Megkaptad a címet, de te olyan ügyes lány vagy, hogy még azt a papírt is elhagyod, amire ez a cseppet sem lényegtelen információ van írva! Miért nem voltál képes időben felkelni? Ha a munkatársaiddal együtt utaztál volna, akkor most nem lennél ilyen elcseszett helyzetben! De nem. Neked le kellett késni a gépedet, hiszen abban van a legnagyobb tehetséged, hogy hogyan baltázz el dolgokat... Szívből gratulálok! Már az első napon kirúgatod magad. -idegesen járkálok fel-alá a repülőtéren, míg gondolataimban kis híján meggyilkolom magam csodás teljesítményemért.
Az hagyján, hogy lövésem sincs róla, hol vagyok, de még a telefonomat sem találom sehol, pedig mindent tűvé tettem érte. A minden alatt a hatalmas, kisebb ház méretű gurulós bőröndömet, valamint a vállamon díszelgő táskát értem. Jobb ötlet hiányában kisétálok az épület elé, majd szép lassan körbevezetem tekintetemet a környék minden egyes négyzetcentiméterén, amitől csak még jobban kétségbeesek. Egyáltalán nem ismerős a hely. Bár, nem is értem, miért hittem azt, hogy majd meglátok valamit és hirtelen rádöbbenek, hogy én bizony már jártam itt. De ha valamilyen furcsa, mesébe illő véletlen folytán így is lett volna, a szállásunk címét még akkor sem tudtam volna honnan előteremteni.
A nap már lement, a város pedig valósággal életre kelt. Mindenhol emberek nyüzsögnek, bárhova is nézek. Legtöbbjük arcán levakarhatatlan mosoly pihen, miközben a barátaikkal, családtagjaikkal sétálnak a zsúfolt utcákon. Közvetlenül előttem taxik hada sorakozik, arra várva, hogy a jelenleg megérkező utasokat elfuvarozhassák. Minden olyan zajos, ám egyáltalán nem rossz értelemben. Ez az a fajta hangzavar, amely nem bosszankodást vált ki belőlem, sokkal inkább nyugtatólag hat, miközben egy jóleső mosolyt varázsol ábrázatomra.
Normális ember a helyemben valószínűleg keresne egy telefonfülkét, felhívná az első embert, aki eszébe jut és minden menne szép nyugodtan úgy, ahogy kell. Na, igen ám, csakhogy az én memóriám elképzelhetetlenül borzasztó. Ezért nem tudom például azt sem, hogy hol tartózkodom épp, hiába mondták be többször, több helyen is, mert annyit ér nekem, mint halottnak a csók. Egyik fülemen be, a másikon ki. A telefonszámokkal ugyanez a helyzet. Egyedül a saját, valamint a szüleim telefonszámát tudom, és ez mindig is így volt.
- Várjunk csak! -rugaszkodom el a faltól, melynek korábban tanácstalanul nekidöntöttem hátam. - Hogy én mekkora idióta vagyok! -csapok homlokomra, miután tudatosul bennem, hogy min is gondolkodtam el az imént. Hát persze! Nem is kell más, ha ezt tudom! Illetve de, egy telefonfülke mindenképp szükséges!
Csomagostul, mindenestül rontotok be újra a reptér területére, s bugyután vigyorogva keresem az első utamba kerülő nyilvános telefont, melyért szerencsére nem kell túl sokat rohangálnom. Szinte letépem a helyéről a kagylót, majd pedig némi apró bedobása után, fülemhez emelve pötyögöm be egymás után a már jól ismert számokat. Nem sokkal később egy ismerős dallam csendül fel, s ezzel egy időben megérzem, ahogy farzsebemben elkezd rezegni a zenélő készülék. Ezt nem hiszem el... Végig itt volt nálam? -akadok ki kissé, ahogy felidézem magamban az elmúlt háromnegyed órát, melyet az értelmetlen kóválygásommal illetve azzal töltöttem, hogy igencsak részletesen elképzeltem minden lehetséges verzióját annak, ahogy kirúgnak -már ha élve odatalálok valaha.
