Olivia Turner egy tehetséges sminkmester, kinek műveitől több alkalommal hangosan zengett a sajtó. Folyamatos megbízásokkal van ellátva, így munkában és feladatokban nem szenved hiányt.
Épp a nagyon ritkán előforduló szabadnapját élvezi, mikor főnök...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Chanyeol szemszöge:
"Csak gondold át, jó?" -játszódik le a fejemben újra a Sehunnal folytatott beszélgetésem, mely alatt számtalanszor a lelkemre kötötte, hogy legalább megfontolom azt, hogy jóvá tegyem, amit elrontottam. Megnyugtatott afelől, hogy nem kell azonnal döntenem semmiről, de azért arra is felhívta a figyelmemet, hogy ha sokáig várok, akkor talán már késő lesz ahhoz, hogy próbálkozzak.
Habár én magam is tökéletesen tisztában voltam ezzel a ténnyel, mégis hálás voltam neki, amiért nem siettetett, és nem várta el tőlem, hogy azon nyomban megváltsam a világot. Azt hiszem, hosszú idő óta először, ő volt az egyetlen, aki legalább úgy tett, mintha egy kicsit tényleg átérezné a helyzetemet. Korábban mindenki csak támadni tudott engem, és okoskodni, ő azonban más volt. Talán egy egészen picit valóban megértett, és ez megnyugtatott.
Hosszasan beszélgettünk Sehunnal a Chennel való vitám után, az azóta eltelt egy hónap alatt több alkalommal is. Nem volt erőszakos vagy bunkó, és nem is lépett fel támadólag velem szemben. Sokkal inkább mondanám azt, hogy furfangosan, észrevétlenül próbált rávezetni dolgokra. Mindig úgy csűrte-csavarta a szálakat, hogy végül csak-csak elérte néhányszor, hogy kimondjak olyan dolgokat, melyekkel még önmagamat is sikerült meglepnem. És, hogy mikre gondolok ezalatt? Például arra, hogy mindenáron választ akart kapni többek között arra a kérdésre is, hogy mit is akarok igazán -amire bevallom őszintén, eleinte még én magam sem tudtam, mit felelhetnék. Ő azonban ügyesen addig-addig feszegette a témát, mígnem kibukott belőlem az, amit hallani akart: Oliviat.
Leginkább talán épp ennek köszönhető az, hogy én most itt vagyok. Órák óta szobrozok az említett lány háza előtt, gyáva módon az autómban ücsörögve. Hazudnék, ha azt mondanám, nem kísértenek a mai napig is a két hónappal ezelőtti felvételek. De, ami még rosszabb: a velük együtt járó érzelmek, melyek újra és újra előjönnek, egy icipici nyugtot sem hagyva számomra.
Már így is rengeteg időt vesztegettem el arra, hogy tétlenül vártam, ehhez kétség sem fért. Viszont mindezek hatására végre elérkeztem arra a pontra, mikor azt mondtam: igenis tennem kell valamit.
Rászántam magam, igen. Hiszen itt vagyok, nem?
De igen, itt vagyok.
Csak éppen azt nem tudom, hogyan tovább. A fejemben minden olyan egyszerűnek tűnt. Jó, oké... talán nem annyira egyszerűnek, ám mégis jelentősen könnyebbnek. Szépen elterveztem magamban mindent -hogy hogyan köszöntöm majd, hogy hogyan kezdek majd bele abba, miért is jöttem, sőt még azt is, hogy hogyan esedezem majd a bocsánatáért, hisz tudtam jól, hogy nincs az az Isten, hogy két szép szó után, minden egyéb nélkül, egyből megbocsásson nekem. Tudtam, hogy mit akarok, és azt is, hogy hogyan. Azonban, mikor eljött az idő, rá kellett jönnöm, hogy hiába létezett bennem már egy ideje ez az előre gondosan megírt forgatókönyv... Mert ez nem ilyen könnyű. Túlságosan féltem ahhoz, hogy egyáltalán ki merjek szállni a kocsiból.
Abban a percben, ahogy megérkeztem, és ránéztem arra a házra, amelyben életem szerelme lakik, minden csodálatos közös emlékünk, minden megvető szó és arcomon megjelenő gúnyos grimasz, amit felé intéztem, egyszerre rohamozta meg az elmémet, én pedig azóta is tanácstalanul bámulok kifelé az ablakon, meredten kémlelve a bejárati ajtót. Tudom, hogy valószínűleg minden gondom megoldódna, ha bekopognék rajta. Még ha el is utasítana, nyugodt szívvel elmondhatnám, hogy én legalább megpróbáltam.
De nem megy. Egyszerűen nem.
Nem tudnék elé állni azok után, amit műveltem vele, és főleg nem azok után, amiken keresztül kellett mennie miattam. Elvesztette a munkáját. Elvesztette a barátait. De, ami még ennél is sokkal borzasztóbb: kórházba került, az Isten szerelmére! Mégis hogy nézzek ezek után a szemébe?
Mi a szent szart keresek én itt egyáltalán? -indítom be a motort, tanácstalanul a hajamba túrva. Egy gyors mozdulattal kiteszem az indexet, s körül sem nézve taposok bele a gázba.- Komolyan azt gondoltam, hogy hat és fél hónap után csak úgy beállítok a semmiből, és hirtelen mindent megbocsát? Komolyan azt hittem, hogy minden olyan lesz, mint régen? Mintha mi sem történt volna?
- Istenem, hogy én mekkora ökör vagyok! -csapok a kormányra idegességemben. Nem hiszem el, hogy képes voltam elhitetni magammal, hogy helyre tudom hozni ezt az egészet.- Álomvilágban élsz Park Chan Yeol... De azt hiszem, ideje végre felébredned.
Megvolt az esélyed, és te barátom, alaposan elcseszted. Fogadd el! Lépj tovább! Ne háborgass olyasvalamit a múltból, amelyet ő valószínűleg már rég lezárt!
Szaggatottan felsóhajtva támasztom meg a fejemet az ablaknál könyöklő kezemmel, s vetek egy utolsó lopott pillantást a lány házára. A visszapillantótükörből még pont látom felbukkanni az éppen kinyíló ajtóban Baekhyun fülig érő szájjal vigyorgó ábrázatát, majd nem sokkal később az ugyanilyen boldogan mosolygó Turner lány gyönyörű arcát is sikerül elcsípnem, mindössze egy fél pillanatra, mielőtt lefordulnék jobbra a következő útkereszteződésben. Mint egy félőrült, úgy hajtok ki az útra, mit sem törődve az esetleges körülöttem lévőkkel.
Olivia Turner... Még szebb vagy, mint az emlékeimben. Boldognak tűnsz. És én pont ilyennek akarlak látni. Vidámnak és mosolygósnak. Szeretnélek így megőrizni az emlékeimben. Szeretnék mindig így emlékezni rád, nem pedig úgy, ahogy legutoljára láttalak. Nem úgy, hogy tudom, épp most törtem össze a szívedet és vettem el tőled mindent, amit szeretsz.
Bocsáss meg, kérlek! Ígérem, most már elengedlek.
Annyeong, Drágák!
Tudom, párszor említettem már, hogy nincs sok vissza ebből a történetből, viszont ahogy komolyabban lecsüccsentem számolgatni, arra jutottam, hogy a Working with EXO részeinek száma úgy nagyjából a nyolcvanadiknál fog megállni. (Plusz-mínusz egy-kettő-ki tudja hány.)
Most azonban térjünk rá a 65. részre.
Nos, nagyon úgy tűnik, hogy a mi kis Channienk végre rászánta magát arra, hogy megkeresse Oliviat, ami azt hiszem, attól függetlenül, hogy hogyan alakultak az utána lévő dolgok, baromi nagy lépésnek számít!
Sehun bizony tudhat valamit, ha rábírta erre a mi önfejű Yodánkat, nemde?
Viszont, ami még ennél is fontosabb: Vajon képes lesz Chanyeol tartani magát ahhoz, amit ígért? Képes lesz elengedni az élete szerelmét ilyen könnyedén, ha a szeretett lány boldogsága a tét, vagy "önző módon" újra próbálkozik majd?
Köszönöm, hogy itt voltatok velem ma is! Köszönöm a megtekintéseket, a szavazatokat és a kommenteket!
