Egy hajóban evezünk || S.M.

37. Sötétség

A víz jeges marokként rántott le a mélybe.

A hullám úgy sodort le a csónakról, mintha pillekönnyű lettem volna, aztán azonban úgy süllyedtem lejjebb és lejjeb, mint egy kő. A víz és a sötétség teljesen körülvett, a félelem átjárta az egész testemet. A fülemben visszhangzott Shawn figyelmeztető kiáltása.

Akkor már túl késő volt.

A tüdőm égett, a fejem akaratosan oxigénért kiáltozott, de én annyira, de annyira fáradt voltam...túl gyenge ahhoz, hogy a vízzel dacolva kiemelkedjek a levegőre.

A szívem dübörgése azonban emlékeztetett arra, amikor Shawn mellett feküdve éreztem a sajátjának megnyugtató dobogását. Akkor, ott, két dolgot tudtam biztosra. Azt, hogy akarok még mellette feküdni, és azt, hogy megígértem Stuartnak, hogy kagylót viszek neki. Egy nővérnek pedig mindig be kell tartania az ígéretét.

Összeszedtem minden energiámat és felrúgtam magam, abba az irányba, amerre feltételeztem, hogy levegő van. Egy pillanatra kiemelkedtem a vízből, ám szinte azonnal összecsaptak felettem a hullámok.

Vakon, köhögve próbáltam a levegőn tartani a fejemet. Körülöttem az óceán hullámzott, felettem pedig az eső zuhogott. A víz újra és újra az arcomba csapódott, vagy éppen hátulról borított be.

- Shawn! - üvöltöttem hasztalanul. Egyetlen vágyam az volt, hogy körülöleljen, megnyugtató szavakat suttogjon a fülembe, és visszategyen a csónakba, elüldözve a vihart, aminek megváltást kellett volna hoznia. Nem pedig ezt...

Gyorsan megtöröltem a szememet, és körbenéztem mielőtt újra elsüllyedtem volna a víz alatt. A csónaknak nyoma sem volt, csak a több méter magasra csapó vízfalat láttam mindenhol. Elvesztem.

***

Körülbelül öt perc múlva a végkimerülés határára kerültem. Nem tudtam tovább küzdeni a víztömeg elsöprő ereje ellen, ráadásul annyira átfagytam, hogy könnyűszerrel le tudtam volna törni a körmömet. A gyomrom megtelt akaratlanul lenyelt vízzel, és csak imádkozni tudtam azért, hogy jöjjön valami, ami segít.

Úgy tűnt érdemes volt az égiekhez könyörögnöm, mert a következő pillanatban - két hullám közt - megláttam azt, amire Shawnnal hat napja vártunk.

Egy szigetet.

Félig úsztam, félig pedig sodródtam a biztonságot nyújtó sziklák felé, amik magasra tornyosulva, szinte hívogattak.

Újabb hullám terített be, újabb adag vizet nyeltem.

Hullám.

Víz.

Töretlenül haladtam a föld felé.
Mikor elértem az első sziklát azt hittem megmenekültem. Tévedtem. Akkor kezdődött el az igazi pokol.

A hullám, amin utaztam a szikla felé lendített, de mielőtt elérhettem volna, visszahúzott. Aztán újra felé közeledtem, s ezúttal a víz dühödten csapkodva nekipaszírozott a kemény felületnek. A kezemmel próbáltam tompítani az ütközést, aminek következtében megroppant a csuklóm, s csípős fájdalom áradt szét az alkaromban. Aztán felhorzsoltam az oldalamat, ami égő nyomot hagyott maga után, és belül tudtam, hogy ezt még érezni fogom, ha túlélem. A fejemet azonban sikerült ütésmentesen tartani.

A második ütközést is hasonlóan hárítottam, aztán beférkőztem két szikla közé. Ott csaknem derékig ért a víz, mielőtt egy kegyetlen hullám hátulról rám nem tört volna. A lendülettől előrevágódtam, a térdem és a sípcsontom végigsúrlódott néhány éles sziklán, ami hatszor jobban fájt, mint addig bármi. A hullámok és a sziklák együttese élve felmorzsolt.

Kétségbeesetten küzdöttem magam egyre közelebb magához a földhöz, a kövek közt átpaszírozva magamat, állva az óceán ostromát. Mire kiértem a kisebb kövekkel szegélyezett partra már felhasználtam a vésztartalékaimat.

Lihegve térdre rogytam a kavicsokon, s előregörnyedve kihánytam minden sós vizet, amit benyeltem. A hullámok még nyaldosták a talpamat, mire undorodva előrébbkúsztam. A szárazon hátravágódtam, és végre valahára átadtam magam a megnyugvást nyújtó sötétségnek.