Egy hajóban evezünk || S.M.

136.

Éjszaka hosszas ágyban való forgolódás után tudtam csak elaludni. Nem volt semmi különösebb bajom, egyszerűen csak beragadt egy gomb a fejemben, folyamatos lejátszásra állítva az anyuval való beszélgetésemet, amit így vagy százszor lepörgettem magamban. Egyszer-egyszer ez a gomb kiakadt, s olyankor Shawnt meg magamat láttam az autóban, a randis párbeszédünk alatt. Talán ezek miatt álmodtam azt, hogy a szigeten voltunk, anyu és Shawn pedig óriásokként tapostak el engem, azt hajtogatva, hogy "vacsora, nem randi". Kicsit túlspiláztam.

Reggel kinyújtóztam, megdörzsöltem a szemeimet, nyöszörögtem, forogtam kettőt, a párnába temettem az arcomat, aztán kis gondolkodás után felkeltem. Az órám 10:26-ot mutatott, amikor viruló fejjel, bulira készen, frissen és gyönyörűen lépkedtem le, hogy elfogyasszam egészséges reggelimet, majd valami hasznossal töltsem a napot.

Gondolom senki sem hitte el, hogy ez igaz.

Apu egyik régi, elnyűtt pulcsijában - szokásommá vált, hogy pizsinek használom mások nagy ruháit, nem mellesleg így magam mellett érezhettem őt, ha csak képletesen is - vékony sztreccsnadrágban, rózsaszín papucsban botorkáltam be a konyhába. Közben gyakorlott mozdulatokkal csavartam kontyba a hajamat, majd a túl rövid, kilógó tincsekkel nem foglalkozva összegumiztam azt. Egy félig üres, csokipelyhes dobozzal ültem le az asztal elé. Aztán eszembe jutott, hogy nem hoztam tejet, így - néhány, a hűtő felé irányuló szomorú pillantás után - újra felálltam, hogy megszerezzem reggelim második legfontosabb hozzávalóját is. Ismételten elhelyezkedtem aprócska étkezőasztalunknál, s egészen addig boldog voltam, amíg rá nem jöttem, hogy nem hoztam magamnak tányért.

Ekkor már látványosan szenvedve keltem fel, kutakodtam a szekrényben, aztán egy fehér kerámiatállal és egy kanállal a kezemben nyugtáztam, hogy most már tényleg megvan minden. Elkészíthettem hát a fogást, ami úgy nézett ki, hogy két kezembe vettem a folyékony és szilárd tartalmú dobozt, majd a profik precízségével hánytam össze a két dolgot a tálamba. A pelyhek hangosan zörögtek, a tej pedig kakaós nyomot hagyva fröccsent ki az asztalra. Sebaj, legalább gyorsan megoldottam.

Szívesen elkezdtem volna enni, hogy eleget tegyek háborgó gyomrom keserves könyörgésének, de rá se nézhettem a pehelyre, mivel kopogtak az ajtón. Ha csengettek volna, akkor simán hagyom, hogy anyu menjen ajtót nyitni, de ő nem hallhatta, tehát rám hárult a kemény feladat, hogy elküldjem azt, aki megszakította a táplálkozási folyamatomat. Saját csoszogásomon szórakozva siklottam az ajtóhoz, bevágtam egy kínos mosolyt, aztán kitártam.

Sötétkék, lenge atlétában, szürke melegítőgatyában, hihetetlenül széles mosollyal üdvözölt. Mivel lihegett, illetve rikító vérnarancsszínű edzőcipőjét viselte, arra következtettem, hogy éppen edzik, vagy edzésből jön. Ég felé meredő haját vékony, fekete hajpánt fogta hátra, így jobban hasonlított egy kislányra, vagy őrült tudósra, mint Shawn Mendesre.

- Jó reggelt, Mr. Mendes - intettem neki látszólag unottan, holott csak azt próbáltam leplezni, hogy mennyire félek, hogy csipás a szemem. Végül észrevétlenül megdörgöltem őket.

- Jó reggelt, Mrs. Mendes - rántotta ki a füléből a fülhallgatókat. Mindössze másodszorra hívott így, talán ez okozhatta azt a furcsa görcsöt a gyomromban.
Vagy az éhség.
Igen, inkább az éhség.

- Mi újság? - kezdtem csevegni a gyűrűmet piszkálgatva, remélve, hogy anyu nem fog feltűnni a színen.

- Tegnap elfelejtettem valamit... - nyúlt a zsebébe még mindig boldogan lihegve, mint egy kiskutya. - Tessék.

Lenéztem az immár a kezemben trónoló hosszúkás, henger alakú csomagolásra, amiben egy almáspite lapult.

- Ez a... tegnapi?

Shawn a csomagra nézett, az arckifejezése egy pillanatra átment gondolkodóba, de aztán zavartan elnevette magát.

- Ja, nem. A fiúk mindent megettek - bökött maga mögé. - Vettem neked újat.

Kikukucskáltam a válla felett, de ő erre közelebb jött, hogy ne lássak és csak vele foglalkozzak.

- Ó, és még valami. Ez is elmaradt tegnap - grimaszolt egy pillanatra.
Éppen a napfényben ragyogó zölden csillogó szemeit, dús szempilláit vizsgálgattam, meg azt, hogy hogyan áramlik a levegő résnyire nyitott sötétrózsaszín ajkai közt, miközben kidolgozott mellkasa hevesen mozog, hogy segítse a tüdejébe pumpálni az oxigént. Azt is láttam, hogy amúgy szép színű arcán a mozgástól kialakult enyhe rózsaszín árnyalat virít, és hogy az arcéle még mindig pengeélesen kirajzolódik kiugró arccsontját keretezve. Ezek miatt kissé eltompultam, így mire megkérdeztem volna, hogy mégis micsoda maradt még el, a fiú már mozdult is.