Egy hajóban evezünk || S.M.

76. Haza

- Miből gondolod, hogy nem te leszel az a személy, akit feleségül veszek? - szakította végül félbe a jövője ecsetelését. A mellkasomhoz kaptam, nagy levegőt vettem. Shawn Mendes valóban ilyet mondott volna nekem?

- Oké, life goals - motyogtam.

- Tessék?

- Mondom, most egy életcélom vált valóra...

A mondatom végére elcsuklott a hangom, és könnyek lepték el a szemeimet. Megint.

- Miért van az, hogy minden beszélgetésünk közben sírni kezdesz? - állt fel Shawn kínosan mosolyogva, próbálva keresni valamit, amivel megnyugtathat.

- Én mindent elrontok! - bőgtem - Hogy kerülsz te egyáltalán ide? Miért ismersz engem, és miért nem tudom ezt... elfogadni? Vagy száz sztorit olvastam, amikben tinilányok álmodoznak arról, hogy a szomszédjuk leszel, összebarátkoznak veled, együtt báloztok, titokban tartjátok a kapcsolatotokat, aztán boldogan éltek, míg meg nem haltok! Mostmár tudom, hogy azok a rohadt fanfictionök hazudnak! Ráadásul a legtöbb még helyesírási hibákkal is teli van! - törölgettem a szemem.

- Léteznek ilyenek? - illetődött meg Shawn.

- Vagy százmillió...! - szipogtam, majd újult erővel kapott el a sírógörcs - Mindenki álmodozik rólad. A fenébe is, pont ezért nem történhet meg ez velem!

- Rose - hajolt felém Shawn, de nem hagytam, hogy megöleljen, habár jobban vágytam rá, mint annak idején Leonardo Di Caprio az Oscar-díjra. Tudtam, hogy ha elgyengülök, akkor többé nem tudok majd szabadulni tőle és összeomlok majd, amikor véglegesen elhagy engem.

- Kérlek, most menj el, és ha lehetőség van rá, akkor soha többé ne is gyere vissza - mondtam remegve, kissé halkabban. Shawn hátrált egy lépést.

- Megígértem az öcsédnek, hogy ma gitározunk - csóválta a fejét.

- Majd beszélek vele - összefontam a kezeimet magam előtt és az ajtó felé intettem.

- Nem hagylak itt. - szegte fel az állát.

- Kérlek... most menj.

- Nem. Ha nem is hiszed el, hogy miattad maradnék, akkor gondolj arra, hogy csak emlékezni akarok. Látod, hogy működik. Kérlek, segíts nekem emlékezni! - próbált lágy szavakkal jobb belátásra bírni.

Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem sikerült neki, de a nagyobb részem még mindig nem akarta, hogy emlékezzen a történtekre.

Akkor jöttem rá.

Önző vagyok, végtelenül önző. Komolyan azt akartam, hogy ne legyenek emlékei? Én...

- Könyörgöm, most hagyj egyedül, Shawn! - tört ki belőlem a sírás újra. Shawn idegesen a hajába túrt, majd az ajtóhoz lépett.

- Holnap visszajövök - jelentette ki. A következő pillanatban már sehol sem volt.

***

Negyed óránál többet nem tudtam sírni. Végül kifogytak a könnyeim és nem tettem mást, mint az ágyamon ülve bambultam az ajtóra, ahol utoljára láttam Shawnt. Újra és újra odaképzeltem őt, ahogyan belép és rámmosolyog. Szinte éreztem a közelségét, ölelő karjait magam körül.

Az idilli képbe a valóság és anyu rondított bele.

- Szia drágám - sétált be a szobába fáradtan, elnyűtt fejjel. Megsimította a karomat, mire üres tekintettel felnéztem rá. - Sajnálom, hogy alig láttatok a napokban. A munkám... nos, azért jöttem, hogy...

- Anyu... - csóváltam a fejem félve. Cseppet sem kívántam azt, hogy beszéljen hozzám.

- Úgy sajnálom, Rose! Hidd el, én is itt szeretnék maradni, de ki fognak rúgni, ha nem jelenek meg a cégnél. Eddig tartott a türelmük. - dörzsölte meg az arcát.

Halálra rémült tekintettel néztem fel rá. Visszamenni?

- Nem, az nem lehet, anyu! Nem akarok visszamenni! Hiszen egy csomót dolgoztál, akkor meg miért akarnak kirúgni?

- Ez bonyolult - simított végig az arcomon.

- De... azt reméltem... szóval szerettem volna beszélni veled arról, hogy itt maradjunk. - zavaromban a mutatóujjammal köröket kezdtem rajzolni a nadrágomra - Örökre.

Anyu megdermedt, rémülten megrázta a fejét.

- Arról szó sem lehet! Te iskolába jársz, Stuart ovis, én pedig ott dolgozom! Ráadásul így is a nagyszüleid nyakán vagyunk! Nem hiányzik nekik...

- De, igenis hiányoztok nekünk - tűnt fel nagyi az ajtóban. Anyu megperdült, s mind a ketten az idős asszonyra meredtünk, aki közelebb lépkedett hozzánk. - Szeretünk veletek élni. Higgyétek el, hogy nem jó nekünk ebben a nagy házban kettesben. Mióta itt vagytok legalább velünk is történik valami. Itt van a legkisebb unokánk, és Rosie is folyton vendégeket hoz...

- Milyen vendégeket? - kapta felém a fejét anyu.

- Nem mindegy? - tártam szét a karomat indulatosan, remélve, hogy nem kell beszámolnom Shawnról pont most.

- Mi ez a hangnem, kisasszony? - tette anyu csípőre a kezét. Szinte felnyársalt a tekintetével.

- Rose! Rose! - szaladt be a veszélyzónába, azaz a szobába Stuart - Mikor jön Shawn? Megint gitározni akarok!

- Azt mondta, Shawn?! - kerekedtek ki anyu szemei.

- Stuart, ne most! - sziszegtem vele egy időben.

- Kedves fiatalember, pont Rosie-nak való. Mindig itt kolbászol. - bólogatott a nagyi, kicsit sem segítve a helyzetemen.

- Rosemary Dangerfield! - dördült anyu hangja - Mi folyik itt?

- A-a! Ne tereld most a témát, hiszen te álltál elő azzal, hogy 'menjünk haza'! - vágtam vissza dühösen, próbálva menteni a menthetőt.

- Anyu! - csimpaszkodott Stu a lábába - Szólj Shawnnak, hogy siessen!

- Nem akarok elmenni innen! - jelentettem ki.

- Beszéljük meg! - próbálkozott nagyi.

- Anyu! Anyu! - visított Stu. Szinte látni lehett, ahogy anyu feje gőzölögni kezdett, végül pedig kirobbant belőle minden.

- Nem érdekel, hogy mit akartok! Megvettem a repjegyeket, holnap hajnalban indulunk vissza Angliába, hogy megtarthassam az állásomat és nem jövünk vissza, főleg nem örökre! - üvöltötte az arcunkba, majd rám bökött - És te, kisasszony... veled még lesz egy különleges 'szülinapi' elbeszélgetésem. Most pedig kezdj pakolni!

Stuart elpityeredett, én pislogás nélkül, forrón bugyogó dühvel néztem anyura, nagyi pedig az öcsémhez ugrott, hogy vígasztalni kezdje. Anyu vetett rám egy utolsó pillantást, aztán kiviharzott.

Így telt el a szülinapom előtti, mondhatni csodálatos nap.