Egy hajóban evezünk || S.M.

72. Kérdések

- Először is, lenne néhány kérdésem - kezdtem, mikor mindannyian elfoglaltuk a helyünket az asztalnál.

John és Stui továbbra is csendben tologatták a kisautókat, Karen és nagyi pedig zavartalanul beszélgettek egymással, nem is figyelve ránk. Egyedül, Andrew-val és Shawnnal szemben furcsán éreztem magam, de akkor is én voltam hazai pályán, tehát én kérdeztem először.

- Hallgatunk - sóhajtott Andrew. Mióta belépett a házba mintha visszavett volna magából, amit díjaztam is.

- Mi van a kórházi számlával? - tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott.

- Amikor Shawnt kiengedték a kórházból a kérésére kifizettük a te ellátásodat is - magyarázta a menedzser unottan. Shawn helyeselt, nekem pedig megdobbant a szívem.

- Oké, - bólintottam - ha tudták a nevem, mert gondolom nem csak úgy a vakvilágba fizették ki a kezelésemet, akkor miért nem lehetett személyes üzenetet küldeni, amiben megbeszélhettünk volna egy találkozót? Miért kellett összehívni Florida minden Rose-át? - vontam fel a szemöldököm. Shawn alig hallhatóan kuncogni kezdett.

- Kifizettük a kezelésedet, mert a mentős, aki bevitt téged megadta a betegkódodat. A nevedet nem voltak hajlandóak kiadni idegeneknek.

- Mi? Ez baromság... - legyintettem, az igazi választ várva.

- Nem, nem az - ellenkezett Andrew, minden másodperccel többet vesztve a türelméből - Karanténban voltál, egy ismeretlen kilétű, egzotikus betegség miatt. Még arra is számítottak, hogy űrlénnyé alakulsz át, vagy valami hasonló. Ráadásul nem akarják, hogy a repülőbaleset áldozatainak családjai megtudják, hogy vannak túlélők. Ezért nem adták ki senkinek sem az adataidat, de még a teljes nevedet sem.

Elszorult a torkom; rögtön emlékképek áradata jelent meg a szemem előtt, vérbe fagyott hullákkal. Nem tudtam elfelejteni, de senkinek sem beszéltem róluk, habár álmomban mindig feltűnt az arcuk.

Megremegtem. Az íróasztalom fiókjában ott pihent az MC monogramos retikül, ami nagy szerepet játszott a túlélésünkben. Miután kiürítettem a hátizsákomat és megtaláltam megijedtem, fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek vele, ezért eltettem szem elől és időközben el is felejtkeztem róla. Akkor azonban újra eszembe ötlött és egy terv halvány vonalai kezdtek körvonalazódni a fejemben.

- Tudják, hogy kik haltak meg aznap? Van egy lista az emberekről akik akkor a repülőn ültek? - kérdeztem bénán leplezve a kíváncsiságomat.

- Van, de természetesen nem publikus - ingatta a fejét Andrew. Gondoltam erre majd később visszatérek.

- Az igaz, hogy a rajongók nem tudnak semmiről? Beszéltem eggyel és fogalma sem volt a balesetről. - könyököltem az asztalra.

- Hiszen Shawn sem emlékszik; akkor nekik miért kellene tudniuk róla? - vágta rá Andrew. Csakhogy ez nem volt ennyire egyszerű.

- Jó, de mikor még a szigeten voltunk Shawnnal, maguk már tudták, hogy meghalt. Mikor szándékozták elmondani az embereknek? Mert úgy tűnik nem siettek vele. Hogy hagyhatták, hogy tudatlanságban maradjanak? Mi értelme volt, hogy nem jelentették be az eltűnését? - kérdeztem feldúltan.

- Tudtuk, hogy vissza fog jönni.

- Persze... - prüszköltem hisztisen.

- Még valami? - nézett rám Andrew undokul.

- Szeretnék négyszemközt beszélni veled - pillantottam Shawnra.

Szórakozottan bólintott és ezúttal - nagy meglepetésemre - Andrew is csendben maradt, míg elhagytuk a helyiséget.

Becsuktam a szobaajtómat magunk után és hagytam, hogy a hirtelen beállt csend kissé megnyugtasson. Shawn körbejárt a helyiségben.

- Szép - jelentette ki - A te ízlésed szerint lett berendezve?

- Tetszik, de nem... ez nem az én szobám. Ez a nagyimék háza és mi csak egy ideig vagyunk itt, tudod a... baleset miatt. Amúgy Londonban lakunk. - ültem le az ágyra. Shawn bólogatott, majd kínos csendben megállt. Intettem, hogy üljön le mellém. Helyet foglalt, én pedig felhúztam a lábaimat és elhelyezkedtem vele szemben.

- Tényleg nem emlékszel rám? - kérdeztem hirtelen. Elkapta a fejét, zavarában a takaróm gyűrődéseit kezdte kisimítgatni.

- Nem - suttogta alig hallhatóan.

Egy szó. Egyetlen egy szótól szakadt meg a szívem. Megtöröltem könnyes szememet, míg Shawn folytatta.

- Amikor felkeltem tudtam, hogy mi történt. Tudtam, hogy egy baleset volt, de a részletekre nem emlékszem még most sem. Beugrott egy név. A te neved. Viszont az arcodat képtelen voltam felidézni. Úgy, ahogyan minden mást. - mondta remegő hangon - Mikor jobban lettem el akartam menni hozzád a kórházba, hogy meglátogassalak, de közölték velem, hogy már régen kiengedtek. Ezért írtam meg neked azt az üzenetet. Reméltem, hogy ha meglátlak, akkor minden be fog ugrani, de...

- De fel sem ismertél - fejeztem be helyette a mondatot elgyötörten. Újra megtöröltem a szemeimet.

- Ez így igaz, ámde amikor bemutattad az öcsédet hirtelen felvillant a neve. Biztos voltam benne, hogy már hallottam valahol és ösztönösen tudtam, hogy Stuartnak hívják. - mondta csillogó szemekkel.

Meg kellett volna nyugodnom, hogy egyvalami visszatért neki, de nem tudtam. A fájdalom minden más érzelmet elnyomott bennem.

- Jó. Van valami, ami rémlik neked? Csak kérdezz és én bármit elmesélek. - szipogtam. Önkéntelenül a gyűrűmhöz nyúltam, és azt piszkálgattam, amíg Shawn elgondolkodott.

- Valamit nagyon szeretnék tudni - kezdte egyre jobban vöröslő fejjel. Shawnt ritkán láttam elpirulni, igazán nem sok dolog volt, ami erre késztette, pont ezért kezdtem félni, hogy mit akarhat kérdezni.

S miközben ő krákogott, eszembe jutott valami. Ha Shawn nem emlékszik rám, akkor azt sem tudja, hogy elolvasta a naplómat, ergo tiszta lappal kezdhetek nála. Mintha friss, új ruhát kaptam volna a régi és mocskos helyett. Kissé felderült az arcom.

- Milyen közel kerültünk egymáshoz? - nyögte ki végre Shawn, aminek következtében minden addigi gondolatom, huss... kilibbent a fejemből.

- Hogy milyen közel...?