Egy hajóban evezünk || S.M.

42. Feszengés

Őszintén szólva a világ egyik legfurcsább dolgának tűnt, hogy nem tudok mit mondani Shawn Mendesnek, ugyanakkor a szívem mélyéről egyre hangosabban kiáltott fel valami... Valami, ami azt mondta, hogy megváltozott köztünk a légkör.

Shawn feszengett. Én feszengtem, mert ő is feszengett. A feszültséget pedig lassacskán tapintani lehetett a levegőben.

Azt hittem, hogy ha még valaha az életben találkozom vele, akkor mindketten el leszünk ragadtatva egymástól, ő bevallja, hogy titkon szerelmes belém, én pedig megerősítem, hogy nyíltan viszonzom az érzéseit. Azt vártam, happy end lesz, és kész.

Amikor megöleltem, elhittem, hogy ez fog történni.

Erre most méterekre ülünk egymástól. Én a naplómat lapozgatom, ő pedig egy hosszú bot végét hegyezi ki. Amikor azt hittem ennél kínosabb már nem is lehet a hallgatás, Shawn felnézett rám. Rajta kapott, hogy bámulom, ezért rögtön elvörösödtem. Váltott néhány pillantást köztem, és a kezemben pihenő könyvecske között, aztán láthatóan zavarba jött, és lehorgasztotta a fejét. Csak egy hajszálnyira voltam attól, hogy hangosan megkérdezzem tőle; ez meg mi a franc volt? Homályos emlékeimet felidézve rá kellett jönnöm, hogy még sosem tapasztaltam olyat, hogy Shawn az én látványomtól zavarba jött volna. Vagy a naplóm miatt? Rettenetesen idegesített, hogy nem tudtam mi történik.

- Shawn... - szólaltam meg, de abban a pillanatban ő is kinyitotta a száját.

- Kész van. - pattant fel mit sem törődve azzal, hogy mondani akartam neki valamit. Felém nyújtotta a botot. amit habozás nélkül elvettem, habár még mindig nagyon csúnyán nézett ki a csuklóm. A mozdulatra bizsergető, de elviselhető fájdalom áradt szét az alkaromban. A botra néztem, majd Shawnra. Úgy eresztette el, mintha hatalmas terhet passzolna át nekem. A csalódottság olyan érzés volt, mintha a gyomrom mazsola méretűre zsugorodott volna. Hogy eltereljem a figyelmemet, szemügyre vettem a kezemben lévő tárgyat.

Shawn szúrószerszáma tökéletesen alkalmasnak tűnt egy kis szabadmerüléses halászatra. A vége olyan hegyes volt, hogy egy erősebb döféssel könnyedén átszúrhatta a húst.

- Azt hiszem, ez megteszi. - húztam végig az ujjam a bot hegyén. Shawn borzongva figyelte a mozdulatomat. Mintha félt volna tőlem. Borzalmas érzés volt. A fiú, akinek a bizalmát, a szeretét szerettem volna elnyerni, mintha percről percre jobban viszolygott volna a jelenlétemtől.

Megfeszült az állkapcsom, minden vágyam volt, hogy megbeszéljem vele ezt a dolgot, de nem tehettem. Túl ideges voltam, és tudtam, hogy a pillanatnyi elmeállapotom csak veszekedést szülne. Ki kellett szellőztetnem a fejemet.

- Hát akkor én megpróbálok halat fogni. - markoltam meg a lándzsaszerűséget.

Shawn bólintott. A szívem sajgott, amiért fel sem ajánlotta, hogy ő megy helyettem. Talán még örült is volna annak, ha egy cápa felfal. A tudat megőrjített.

- Én mit csináljak addig? - kiabált utánam, mikor a víz elé értem. Felsóhajtottam.

- Keress rákokat, kagylókat, kókuszdiót, vagy bármi ehetőt! Keress ivóvizet! Ja, és indák is kellenek, meg pálmalevelek! - soroltam a dolgokat. Felmutatta a hüvelykujját, s talán ez volt a legkedvesebb gesztus, amivel az elmúlt egy órában megajándékozott engem.

Szánalmasnak éreztem magam, hiszen a fejemben összeállt egy komplett túlélőturné terve, de egy egyszerű fiúval nem tudtam normálisan viselkedni. Na jó, Shawn jóval az egyszerű felett volt, és ami azt illeti, én meg valahol alatta helyezkedtem el.

Megráztam a fejem, nem hagytam, hogy az efféle gondolatok elhatalmasodjanak bennem, mégis összeszorítottam a fogaimat. Arra a következtetésre jutottam, hogy ha vacsorát, vagy ebédet, vagy valami kaját viszek Shawnnak, akkor lehet újra megbékél velem. Ez morbidnak és ostobaságnak hangzott, de akkor éppen csak ennyi tellett tőlem. Ez maradt a lelkesítő szövegem.

Egy olyan partszakaszt válsztottam, ami kellően távol volt a halálos szikláktól, és a hullámok sem állták igazán utamat. Néhányat merültem, hogy megnézzem; mennyi ideig tudom visszatartani a lélegzetem, s csak azután kezdtem bele az igazi munkába.

Én, egy néhány napja még átlagos lány vadásztam. Igazán vadásztam.

Apró reményt adott a felismerés, hogy ha a víz alatt kinyitom a szememet, akkor nem is annyira rossz érzés, mint azt eredetileg gondoltam. Egyik kezemben a bottal leúsztam a fenékre, ami nagyjából három, vagy négy méterre lehetett a felszíntől. Kisebbfajta korallzátony volt odalent, kövekkel tarkítva. A napfény játékos mintákat festett a homokra.

A szemem nehezen alkalmazkodott a vizes feltételekhez, de még így is ki tudtam venni, hogy minden teljesen kihalt. A zsákmányom váratott magára.