Egy hajóban evezünk || S.M.

104. Megtenni

A falhoz támolyogva, hevesen emelkedő-süllyedő mellkassal leültem. Felhúztam, majd átöleltem a térdeimet. Vígaszt keresve hátrahajtottam a fejemet és a szemem sarkából megpillantottam Johnt.
Végig ugyanott állt. Most engem nézett. Szomorú arccal. Nem szólt semmit, csak nézett. Kiszáradt torkom a csónakban való tengődésre emlékeztetett.

Mi még mindig egy hajóban evezünk.

Vagy nem.

A könnyed csend egyik pillanatról a másikra betonnehézségűre súlyosbodott. Kénytelen voltam megtörni.

- Külső szemlélőként mennyire tűnt gáznak? - kérdeztem keserű nevetéssel körítve. John egy pillanatra felnézett a plafonra, majd felém fordulva egyik vállával nekitámaszkodott a hűvös falnak.

- Téged nézve? Semennyire. Shawn bepánikolását látva? Nagyon. - közölte őszintén, minden kertelés nélkül.

- Azt mondja, hogy én mindent jól csináltam? - sandítottam rá, ettől egy cseppet sem boldogabban. A saját megállapításom szerint teljesen félreértettem Shawnt. Én hülye elhittem, hogy képes lenne megcsókolni. Ugyan már! Visszagondolva mégis görcsbe rándult a gyomrom.

- Hát, ha ez megnyugtat, nekem úgy tűnt. Sőt, eddig azt hittem, hogy ti ketten már... - nem fejezte a mondatot. Nem is volt szükség rá. A sok ölelgetéssel nem csak magamat csaptam be, hanem azokat is, akik láttak minket.

- Mindegy. Azt sem tudom mit vártam, mi fog történni. - öltöttem magamra egy derűsebb arckifejezést. Igazából könnyen túltettem rajta magam. Egészen addig nem lesz baj, amíg Shawnnal lehetek, akár így, akár úgy. Csak annyi a dolgom, hogy ne hozzam ilyen kínos helyzetbe máskor. Hiszen ennél nyilvánvalóbb nem is lehetett volna, hogy ő nem érez semmi többet barátságnál.

Egy pillanattal később kinyílt az öltöző ajtaja, én pedig úgy pattantam fel, mint az űzött vad. A hirtelen mozdulattól erős szédülés kerített hatalmába, de figyelmen kívül hagyva elmosolyodtam. Shawn egy hátizsákkal a vállán lépett elénk. Elég volt egy Johnra vetett pillantás ahhoz, hogy a férfi nemes egyszerűséggel otthagyjon bennünket. Kettesben. Egy ilyen dolog után. Legszívesebben utánakiáltottam volna, hogy jöjjön vissza.

- Sajnálom - mondta Shawn halkan. Lefagyott a számról a mosoly. A helyét valami fájdalmas vicsor vette át.

- Nem, én sajnálom. Nem kellett volna... semmi félreérthetőt csinálnom. - legyintgettem folyamatosan. Shawn megköszörülte a torkát, mielőtt felnézett volna rám.

- Nem tudom mi történt. Csak... ez az egész helyzet... felelevenedtek az emlékeim és... - elhallgatott.

Milyen emlékek?, akartam kérdezni. Ehelyett zavartan hadarni kezdtem.

- Ó, oké, értem, semmi gáz. Nem is tudom hogy képzeltem, csak tudod mennyire szeretlek és... - egy pillanatra ledöbbentem - Francba, nem ezt akartam mondani! - temettem vörösödő arcomat a tenyerembe.

Shawn tudta, hogy szerelmes vagyok belé, hogyne tudta volna? Elolvasta a naplómat és egyébként is kinyilvánítottam. De így, hogy kimondtam, már magamnak sem tudtam az ellenkezőjét hazudni.

- Bocsáss meg kérlek és ne koppints le megint, mert anyunak újra igaza lesz abban, hogy nem is bírsz engem, és nem akarom ezt még egyszer végigjátszani, szóval könyörgöm felejtsd el!

- De én...

- Felejtsd el! Felejtsd el! Felejtsd el!

- De Ro...

- Felejtsd el! - erősködtem tovább durcás kisgyerek módjára.

- Biztos ezt akarod?

- Igen. Igen, ezt akarom. Azt, hogy legyünk barátok. Csak barátok. De nem akarlak elveszíteni.

- Jó, de...

- Kérlek, Shawn! - néztem fel rá könyörgőn. Dobbantott egyet a lábával, pont mikor az állkapcsa megrándult. A szemei mintha több árnyalatnyit sötétedtek volna.

- Hát jó. Ezt akarod? Barátok? - kérdezte mélyen. Mintha kissé mérges lett volna, ami még jobban megijesztett. Nem akartam elveszteni.

- Barátok - bólintottam erőtlenül, majd hozzátettem - Kérlek ne dobass ki! Rosszul leszek, ha kidobnak!

- Nem dobatlak ki! - húzta össze a szemöldökét bosszúsan, hitetlenkedve - Sosem tennék ilyet! Eddig azt hittem ezt te is tudod. - az utolsó mondatot lemondóan suttogta el. Még a szívem is belefájdult, főleg hogy nem tudtam most miért lett ilyen szomorú.

- Nem úgy értettem. Csak megijedtem. - próbálkoztam. Megrázta a fejét.

- Értem én - szorította össze a száját.

- Shawn! - ráncoltam a homlokomat - Persze, hogy tudom, hogy nem dobatnál ki valakit. Csak abban nem voltam biztos, hogy engem megtűrsz magad mellett. Köztudottan kibírhatatlan vagyok.

Viccnek szántam, ő azonban hirtelen felém kapta a fejét és rámkiabált.

- Barátnőm van!

- Hogy mi? - döntöttem oldalra a fejemet. Elröhögtem volna magamat a hirtelen jött témaváltástól, ha nem lett volna kegyetlenül komoly ez az egész.

- Basszus, nekem barátnőm van! Igazi, vagy nem, akkor is van. - tárta szét a kezeit. Tényleg nem értettem, hogy mi történik.

- Oké, tudok róla. Na és? - léptem hátra egy lépést, hogy teret adjak neki.

- Ezért hezitáltam. A francba is, ezért nem tettem meg!

Megszeppenve hallgattam. Az agyam lázasan kattogott, végül legszívesebben fejbe vágtam volna magamat, amiért először nem tudtam mire gondol. Shawn az előbbi 'majdnem csók'-unkról beszélt.

- Ó! - tátottam el a számat. Közben igyekeztem minden egyes dolgot elraktározni az agyamban.

Azt, hogy Shawn megfeszíti a hátát, ha ideges. Hogy látszanak a nyakán az izmok. Hogy enyhén felhúzza az orrát. Azelőtt még nem láttam dühösnek, csak flegmának. Most azonban mindkettő volt egyszerre.

Aztán rájöttem valamire. Shawn annyira normális - túl normális -, hogy nem csókolt meg engem, mert van egy hamis barátnője.

Dühösnek kellett volna lennem? Csapkodnom kellett volna? Kiakadni azon, amit mondott? Félni tőle? Elmenni onnan? Nem hinném.
Mindezek helyett ott álltam. Aztán kérdeztem tőle valamit.

- Szóval megtetted volna?