Egy hajóban evezünk || S.M.

117. A múlt vége

Magányos alakja árnyékot vet a lány sápadt arcára. A tekintetét egy pillanatra sem szakítja el az ágyon fekvő, törékeny teremtésről, mely oly fontossá vált számára hirtelen.

Hamuszürke bőrét nézi, kicserepesedett, halványrózsaszínre fakult ajkait, gyöngyöző halántékát, hosszú, fekete szempilláit. Rose mozdulatlanul alszik, csak a mellkasa emelkedik-süllyed, az is alig észrevehetően. Az orvosa gondoskodott arról, hogy megnyugtató, álomtalan alvásba zuhanjon. Lesiklik a pillantása a lány kezére, aprónak tűnő tenyerére, amelyet a sajátjai közt szorongat, s szorongatott végig, míg az ápolónő ijedt vizslatekintettel beadagolta a karjába a nyugtatót. Az ujjak, amik elvesztek a tenyerei közt most halottak, hidegek és mozdulatlanok. A lány ujján pihenő gyűrű több hőt áraszt, mint az egész keze. Felemeli az élettelen végtagot, a szájához szorítja, s néma csókot lehel a lány kézfejére, legalább ötödjére. Majd visszacsúsztatja a kezüket az ágyra, Rose békésen pihenő teste mellé; idegességében köröket ír le a lány puha tenyerén a hüvelykujjával azt lesve, hogy mikor ugrik az fel, hogy ránevessen, vagy kérdezzen tőle valami egészen elképesztően értelmetlen, random dolgot.

Imádta, ha a lány nevet, bár ritkán láthatta. Éppen ezért elraktározott az elméjében minden egyes alkalmat, s erősen koncentrálva próbálta Rose halottszín arcára képzelni azt az őszinte nevetést, a százfogas mosolyt, amivel néha megajándékozta őt. Minden egyes porcikája azt kívánta, bárcsak helyet cserélhetne vele, hogy ő feküdjön azon az ágyon, neki kelljen átélnie mindazt a lelki terrort, ami miatt a lány csaknem idegösszeroppanást kapott a karjai közt.

Pont időben érkezett hozzá. Már az osztályának bejáratánál járt, amikor meghallotta a tompa, ugyanakkor metsző sikolyt, amikor az ereiben megfagyott a vér, és izmait megfeszítve rohant a hang irányába; rohant, hogy mellette legyen, hogy megmenthesse, ahogy a lány mentette meg őt.

Az orvos még akkor sem mondott semmit, amikor lefektette az ájult lányt az ágyra, s bármivel próbálkozott is, a szőke férfi csak a fejét csóválta, s nem nyílt meg.
Nem értheted, Shawn, hajtogatta folyamatosan. Akkor magyarázza el, hogy megérthessem!, erősködött a fiú. A legtöbb, amit kapott egy szomorú pillantás volt. Olyan, amit akkor váltanak az emberek, amikor nem is azt a bizonyos személyt sajnálják, csak azt, ami miatt padlóra került.
Így hát a fiú teljesen tudatlanul, szorongva várja, hogy Rose felébredjen. Elhatározta, hogy addig nem tágít mellőle, amíg a lány maga nem biztosítja arról, hogy minden rendben van. Nem érdekelte, hogy John és Andrew is dühösek rá, ahogyan az sem, hogy egy ideje mintha titkolózni kezdtek volna előtte.

Nagyokat pislog, s a szeme sarkából megpillantja a mellette lévő aprócska asztalon felhalmozott virágokat. Egy hatalmas csokor rózsa, néhány szál ibolya illatozik, s egy karcsú orchidea magaslik a csokrok fölé. Shawn csak annyit tud, hogy azt John küldte a lánynak - a többiről elképzelése sincs. A testőre elmondása szerint eddig Rose a legszimpatikusabb lány, akit Shawnnal együtt látott, a fiú pedig hirtelen nem tudta eldönteni, hogy ez dicséret, vagy zokon kellene-e vennie. Abban persze egyet értett a férfival, hogy Rose különlegesen fontos szerepet kapott az életében; éppen ezért aggódott érte olyan nagyon. Amikor a lány hozzásimult - mintha ő lenne az egyetlen, aki segíteni tud rajta - valami szétáradt benne, ami azóta is munkálkodik az egész testében. Hevesen dobog a szíve, az izmai megfeszülnek, akárhányszor megrebbennek a lány szempillái, s szinte már fizikai fájdalmat okoz neki, hogy nem tehet érte semmit. Szeretné kiengesztelni, elhalmozni boldogsággal, hogy folyamatosan mosolyoghasson. Szeretné viszonozni a sok jó dolgot, amit a lány vele tett, s azt, hogy kihúzta a halál karmai közül; nem is egyszer. Az emlék sötét árnyként tűnik fel a gondolatai közt, amit megragad, s fejben újra átél.

Talán Rose nem is sejti, hogy azon a napon, amikor elszakadásuk után újra egymásra találtak a névtelen szigeten Shawn fel akarta adni. Mielőtt meglátta volna a lányt egy letépett indát próbált egy fa magasabb ágára kötözni, s azon gondolkodott, hogy hogyan tudná megoldani azt, hogy a nyakára kötött csúszócsomó még azelőtt eltörje a nyakát, - s ezzel együtt életét vesztse - hogy lelógva elkezdene fulladozni. Aztán a hátán átfutott a kellemetlen borzongás; érezte, hogy figyelik. Megfordulva azonban sokkal nagyobb meglepetés érte, mint amit képes lett volna hirtelen kezelni.
Felidézi maga előtt a lány alakját, vágásokkal, horzsolásokkal teli arcát, kócos haját, kiütésekkel tarkított karját, könnyben úszó szemeit, s arra jut, hogy Rose még ennyire elhagyatottan sem adta fel. Akkor, ott még a lépteinek nyomát is képes lett volna megcsókolni, annyira magasra szökött benne az öröm Rose sivár látványától. Akárhogyan is, neki mindegy volt, hogy hogy néz ki a lány.

Egészen a viszontlátásuk napjáig még csak gondolni sem gondolt arra, hogy van benne valami, ami megfoghatná. Most azonban tudja, hogy az egész világon egyetlen ember sem érhet fel hozzá. Elmosolyodik a gondolatra, hogy a lány az övé lehet.

Hirtelen az alvó rezzenéstelen arca felé nyúl, hogy megigazítsa összekuszálódott hajtincseit, ám a mozdulat közepén megtorpan. Szeretné végigsimítani a homlokán, csókkal hinteni be az arcát, a tenyerébe venni a fejét, hogy lássa mekkora az ő kezeihez képest... de nem teszi meg. Az jár a fejében, hogy nem teheti meg. Nem szabad megtennie. Addig nem, amíg mindenki azt hiszi, hogy barátnője van, amíg Andrew kitart a tervük mellett, amíg a lány igent nem mond arra a kérdésre, amit a közeljövőben szeretett volna neki feltenni, ám így az elképzelésiben szereplő események jóval eltolódtak. Csak azt tudta biztosra, hogy nem fogja elhagyni a lányt, s ha majd ha ő is beleegyezik, akkor gondoskodik arról, hogy soha többé ne kelljen szétválniuk mások miatt. Akkor majd újra a kezeibe fogja venni a kezét, hosszan fogja ölelni, megtesz neki mindent, amit csak akar, és bármikor megcsókolja... megcsókolja, hogy a lánynak többé ne legyen kétsége afelől, hogy mennyire szereti őt.

Egyelőre azonban Rose szemei csukva vannak, a lelke alszik, Shawn pedig nem tud mást tenni, mint ülni mellette és vigyázni az álmát. Vigyázni arra, hogy senki se bánthassa.

VÉGE AZ ELSŐ KÖNYVNEK