Egy hajóban evezünk || S.M.

61. Életveszély

A telefonom működött. A gyomrom görcsbe rándult, amikor arra gondoltam, hogy ha akkor eszembe jutott volna, hogy később is megnézzem, talán...

- Baj van, Rose? - nézett rám anyu a visszapillantóból. Nagyot nyeltem, megráztam a fejem.

- Működik a telefonom - mutattam fel a készüléket egy műmosoly kíséretében. Csak utána láttam, hogy a képernyő villódzik, ámbár minden érintésemre reagál. Míg én próbáltam megjavítani anyu büszkén elmosolyodott.

- Látod kincsem? Én mondtam, hogy jobb az olcsó telefon, mint az iPhone. - mondta amit mindig megosztott mindenkivel. Az biztos, hogy nem ő volt az Apple fő támogatója, mivel egy másik telefonos cégnél dolgozott. Megforgattam a szemeimet, ezt látva a nagyi kuncogni kezdett.

Csodák csodájára be tudtam kapcsolni a netet, így rögtön meg is kerestem a repülőnk lezuhanásával kapcsolatos cikkeket.
Csak néhányat találtam, s egyikben sem írták le, hogy pontosan kik ültek a gépen, vagy hogy mi történhetett. Amikor nagyi meglátta, hogy ezt olvasom egyszerűen kivette a kezemből a telefont, és egy jelentőségteljes pillantással megrázta a fejét. Csak miatta nem folytattam a keresgélést.

Az új ideiglenes otthonunkba beérve örömmel vettem tudomásul, hogy megkaptam az egyik vendégszobát a kettő közül. Ledobtam a táskám az ágyra és körbenéztem a fahéjillatú szobában. A falak és bútorok csokoládébarna színben pompáztak, néhány kiegészítő pedig vajszínű volt, a függönyöket is beleértve. Az ablak nem volt túl nagy, a fény nem töltötte be úgy a helyiséget, mint a kórházban, amit egy cseppet sem bántam.

- Remélem minden idődet velünk akarod tölteni, de... úgy gondoltam örülnél annak, ha el tudnál vonulni valahova egymagad - állt meg nagypapa az ajtóban. Ősz haja csillogott a gyér fényben, arcát mélyen ülő ráncok tagolták. Elmosolyodott.

- Ezt te intézted el? - mutattam körbe félénken.

- Hiszen ez az én házam! Anyád kibírja Stuarttal egy szobában, úgy hiszem. Most mindenki neked kedvez, Rosie. Szeretném, ha jól éreznéd magad.

- Csak néhány napig voltam távol - sóhajtottam. Igazságtalannak éreztem, hogy úgy viselkednek, mintha egy háborúból tértem volna haza.
Talán ők úgy gondolták.

- Nem, kölyök. Néhány napig voltál életveszélyben. - fordult meg, majd elbotorkált.

Némán, rezzenéstelen arccal néztem utána. Visszatekintve úgy éreztem, mintha egy trópusi nyaraláson vettem volna részt Shawnnal. Azt meg kellett hagyni, hogy a vérlázas rész valóban ijesztő volt, de nem haltam meg. Sőt, fel sem tudtam fogni, hogy meghalhattam volna.

***

Az elkövetkezendő napokat városnézéssel és kirándulással töltöttük. Legtöbbször mindannyian együtt mentünk, de volt olyan alkalom, amikor anyuval kettesben indultunk el vásárolgatni, vagy éppenséggel megnézni egy filmet. Igyekeztem megmutatni nekik, hogy jól vagyok és boldog, de láttam rajtuk, hogy tartanak attól, hogy valami baj van. Féltek, hogy újra elveszítenek, éppen ezért mindenbe belementem, amit felajánlottak.

A dolgok hamarabb kifárasztottak, mint azelőtt, de napról napra erősebb lettem. Anyu egyre kevesebbszer nézett rám, az aggodalma alábbhagyott ahogyan minden kezdett visszaállni a normális kerékvágásba.

A nagyiék kétszeresen bevetették a nagyszülő-képességeiket, s elhalmoztak bennünket mindenféle földi jóval, aminek a nagy része természetesen édesség volt.

Stuart konkrétan hozzám nőtt. Folyamatosan az én szobámban lebzselt, vagy utánam szaladgált. Bármilyen apró indokkal képes volt a közelembe férkőzni, és naponta legalább háromszor ölelést kaptam tőle.

Akkor örült a legjobban, amikor odaadtam neki a kagylót. A kagylót, amit a hátizsákomban találtam. Shawn nem felejtett el hozni nekem egyet, s betette a táskámba, amit megtalálva beválthattam a kisöcsémnek tett ígéretemet.

És onnantól fogva minden gondolatom körülötte forgott, de ő... jelét sem adta annak, hogy találkozni szeretne velem.

Egészen addig a napig.