Egy hajóban evezünk || S.M.

160.

Mintha villámcsapás ért volna. Csípős elektromossággal száguldott végig a bőröm alatt, felperzselte az érzékszerveimet, és kiélesítette az ösztöneimet. Felpattant a szemem, s másodpercek alatt felmértem a környezetemet.

Nem láttam semmit, teljes sötétség honolt körülöttem, viszont éreztem és hallottam. Érzékeltem az előttem fekvő testet, amivel érintkeztem, a belőle áradó megnyugtató meleget, a karjait körülöttem, amikkel magához húz. Hallottam az egyenletes szuszogást, ami mintha csak azt jelezte volna, hogy minden rendben van. Pedig egyáltalán nem volt.

Mivel előtte nem volt időm megijedni, hirtelen kapott el a rémület, és sűrűn pislogtam, hogy a szemembe gyűlő könnyek lecsoroghassanak az arcomon. Az orrom szinte azonnal bedugult, ahogyan némán szenvedtem, vigyázva, nehogy hangot adjak ki. Magam előtt láttam a fényesen csillogó bíborvörös vércseppet, ami lassacskán terjeszkedett az asztalon, míg én oldalra borulva vesztettem el az eszméletemet. Még a füleimben csengett Shawn kiáltása, de olyan halványan, hogy nem tudtam eldönteni: tényleg hallottam, vagy csak beképzeltem?

Akaratlanul is levegőért kaptam, s szinte ugyanabban a másodpercben a karok megfeszültek körülöttem. A zokogást elfojtva a mellkasába temettem az arcomat, remélve, hogy nem fog tenni semmit sem. Ekkor felnyúlt, és a vegigsimította a hajamat, miközben nagy levegőt vett.

- Mikor lesz ennek vége? - kérdeztem, ő azonban nem válaszolt. Talán nem hallotta, talán csak képtelen volt választ adni. Mindenesetre hallgatott és hagyta, hogy sós könnyeim eláztassák a pólóját.

Mikor azonban megnyugodtam, rájöttem.

Feljebb kúsztam, hogy egy szintbe kerüljünk, s gyengéden a kezeim közé vettem könnyáztatta arcát. Szipogva elmosolyodtam; nem boldogan, nem kárörvendőn, hanem olyan maró keserűséggel, ami a húsomat tépkedte. Habár csak a fejének körvonalait láttam, megpróbáltam a szemébe nézni, hogy valamilyen módon jelezhessem neki, mennyit jelent számomra.

A csuklómra csúsztatta a kezét - amikor hüvelykujjammal letöröltem az arcáról a kósza könnycseppet -, de nem taszított el magától. Szaggatott levegőt vett.

- Menjünk, Ro - súgta. - Visszakísérlek a szobádba, és megígérem, hogy el sem mozdulok az ajtód elől, amíg össze nem esek. És azután is őrizni foglak, hogy senki és semmi se bánthasson. Nem hagylak egyedül.

Szinte láttam, ahogyan szorosan csukott szemeivel, minden egyes szóval biztosabban közli velem. Válaszom híján felállt, majd magával húzva lassan araszolni kezdett a sötétben, vélhetően az ajtó irányába. Mivel fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk, vakon követtem, és összekulcsolt ujjainkra koncentráltam, igyekezve csendben maradni.

Aztán kilincs nyikorgott, minket pedig sárgás fény árasztott el, táncolt a bőrünkön és hamis melegséget kölcsönzött a térnek. Sűrűn pislogva hagytam, hogy Shawn vezessen, ám néhány lépés után meg is torpant. Ekkor kihajoltam a háta mögül.

Foltos padlójú, vajszínű falakkal keretezett folyosón álltunk. Mikor megláttam az előttünk álló alakokat meglepetésemben levegőért kaptam, az ujjaimat Shawn hátába mélyesztettem, mire felszisszenve felém fordult. Így ők is észrevettek, s immáron hat szem szegeződött rám.
Visszabámultam az előttünk lévőkre, akik teljesen elvarázsoltak, mintha egy mágikus tükör lebegett volna előttünk.

Ugyanis a nő és a férfi olyanok voltak mint mi, csak idősebb kiadásban. Nem az arcuk, vagy a testtartásuk hasonlított a miénkre. A kisugárzásuk, amiből tisztán le tudtam volna venni, hogy ez egy házaspár, még akkor is, ha nem láttam volna összekulcsolt kezüket.

Ott álltunk a remélhetőleges jövőbeli éneink előtt, s szembe kellett néznem a megfáradt tekintetű, mégis barátságos öregúrral, illetve a feleségével, akinek élénk tekintetét alig néhány másodpercig állhattam. Ugyanis a következő pillanatban már a nyakamban csüngött, a helyzet pedig kísértetiesen olyan volt, mintha a nagyszüleim lettek volna. Ám nem azok voltak, teljesen idegen emberek, a szépkorú nő mégis úgy ölelt engem, mintha évek óta várt volna rám.
Pislogás nélkül meredtem rá, mikor végre hátrébb lépett és sűrű bocsánatkérések közepette bemutatkozott; jóllehet a nevét képtelen voltam megjegyezni.

- Nagyon örülünk, hogy segíteni tudtunk, kisasszony - csacsogott a nő, mire zavart pillantást vetettem Shawnra. Szerencsére a segítségemre sietett és nekiállt elmagyarázni a helyzetet.

- Mr. és Mrs. Carter voltak az elsők, akik segítettek, mikor elájultál - kezdte. Az ő szájából hallva már könnyebb volt megjegyeznem a neveket. - Ők az étterem tulajdonosai, és felajánlották a vendégszobájukat itt, a földszinten, hogy ha mégis mentőt kellene hívnunk, akkor ne kelljen téged lecipelnem a harmadikról. Persze rögtön felhívtam Dr. Clafire-t, de azt mondta, hogy ne tegyünk semmit, amíg nem kezdesz el... amíg nem... - megakadt, és pislogni kezdett, mint aki szellemet látott. Ekkor Mr. Carter előrelépett.

- A barátja értesíteni akarta a mentőket. Azt mondta, nem érdekli, hogy mit mondott az orvos, mert nem fogja végignézni a fájdalmadat. De mielőtt hívhatta volna őket, magadhoz tértél. Emlékeszel?

Nagy szemeket meresztve megráztam a fejem, és megszorítottam Shawn kezét, aki kipréselt magából egy megnyugtató mosolyt.

- Pedig - vette át a szót Mrs. Carter - azt mondtad neki, hogy minden rendben, és csak pihenned kell egy kicsit. Szóval magunkra hagytunk benneteket, és itt vártuk, hogy jobban legyél.

Nem tudtam kik ezek, fogalmam sem volt, hogy miért ilyen segítőkészek, és azt sem tudtam, hogy mi történhetett. Viszont ha Shawn megbízik bennük, akkor én is.

- Még egyszer köszönöm a segítséget - mondta a fiú halkan. Én is elrebegtem egy köszönömöt, mire a nő könnyekben úszó szemmel fordult felém. Ezt már tényleg nem tudtam mire vélni, így feszülten figyeltem a mondanivalójára.

- Annyira örülök, hogy tudtunk segíteni! Tudjátok, azóta sokkal jobban odafigyelünk az emberekre, mióta a kislányunk... a  mi kicsikénk... - zokogásban tört ki, a férje pedig automatikusan a karjai közé zárta, és halkan vígasztalni kezdte az asszonyt. Shawn közelebb lépett hozzám, mire felnéztem rá, ám semmit sem tudott mondani nekem, ugyanis Mr. Carter folytatta felesége gondolatmenetét.

- A lányunk, Monica, a nyár elején hunyt el egy repülőbalesetben - suttogta felénk. - A gépe Floridába tartott, valami meghibásodhatott rajta, és az óceánba zuhant. Mindenki az életét vesztette.