Egy hajóban evezünk || S.M.

115. Meghalni

- Mondja meg! Mondja meg a legőszintébben! Nem érdekel, hogy ezek csak feltevések. Maga szerint meg fogok halni? - kérdeztem remegő hangon. Dr. Clafire csodálkozva bámulta az arcomat.

Néhány másodperc alatt meghalnál. Néhány másodperc. Néhány másodperc.
Mire elég néhány másodperc? Elég arra, hogy megváltsd a világot? Arra, hogy kiszabadulj a fogvatartóidtól? Arra, hogy fontos döntést hozz? Elég arra, hogy megvédd a szeretteidet? Vagy arra, hogy visszafizess egy adósságot? Arra, hogy szerelmet vallj valakinek, vagy elküldd a fenébe? Mire elég néhány másodperc?

- Nem - a szó hidegen, sután hagyta el a száját, mintha mindketten mást vártunk volna, mintha a fülünk megtréfált volna bennünket. Az orvos azonban biztos volt abban, amit mond - Szerintem nem fogsz meghalni. Túl sok dolog van, amit nem akarsz itthagyni.

Egy ideig csak szótlanul bámultam rá. Honnan tudhatná ő, hogy mim van nekem? Nem ismer engem és attól, hogy nem hagyott meghalni még nem alakult ki köztünk bensőséges kötelék. Nem látott a lelkembe, még a fejembe sem. Ő nem Shawn volt.

- Persze - nevettem fel erőltetetten - Akkor hát meg vannak számlálva a napjaim. Mit gondol, mennyi időm van hátra?

- Ha szedni fogod az immunerősítőt, akkor garantálom, hogy...

- Mennyi? - szakítottam félbe. Beharapta a száját. Az én égszínkék szemem pillantása belefúródott az ő tengerszínűébe. Tenger és égbolt. A hányinger kerülgetett a nagy víz gondolatára.

- Bármikor jelentkezhetnek nálad rohamok.

- És lehet, hogy az egyik konkrétan meg fog fullasztani még mielőtt rájönnék, hogy mi történik. - fejeztem be a gondolatát.

- Mindig van kockázat. - bólintott.

- Remek. Éljünk veszélyesen. Ez az új életelvem. - forgattam meg a szemeimet - Mindegy. A lényeg, hogy ne szóljon róla senkinek. Se anyunak, se... szóval senkinek. - kértem.

- Nem hallgathatom el az édesanyád elől...

- De igen! Ha én azt akarom, hogy ne tudja meg, akkor nem fogja megtudni! - vicsorogtam. Feléledt az az ösztönöm, ami figyelmeztetett; ha anyu azt hiszi, hogy életveszélyben vagyok - megint - akkor depressziós lesz, vagy összeomlik, vagy szörnyethal. Egyiket sem szívesen éltem volna át vele.

- Hát... - az orvos hezitált.

- Kérem! - lágyultam meg - Majd én elmondom neki, ha kell. Csak maga ne szóljon róla! Mondja, hogy csak egy sima rosszullét, vagy hogy lement a vércukrom. Ő úgy tudja.

Dr. Clafire összepréselte az ajkait. Azt hittem ki fog szaladni, hogy rögtön értesítse anyut, de velem maradt. Aztán bólintott.

- Rendben.

- Köszönöm - sóhajtottam megkönnyebbülten. Érdekes, hogy nem magam miatt aggódtam, hanemm anyu miatt. Talán mert ő többet nyöszörgött volna a dolog miatt, mint én. Talán fel sem fogtam, hogy a halálomon vagyok. Talán csak megszoktam, hogy mindig utolsónak gondoljak magamra.

- Örülnék, ha törnéd a fejed azon, hogy hogyan kerülhetett beléd a betegség. - indult meg az ajtó felé az orvos.

- Mikor mehetek haza? - kiáltottam utána dacosan. Még hogy ezen gondolkodjak egész nap! Hát ha egyszer nem tudom?!

- Rögtön, amint rájössz. - mosolygott rám. Leesett az állam.

- Maga komolyan itt tartana addig, amíg valahonnan elő nem húzom a megoldást? - fortyogtam.

- Itt biztonságban vagy. Ha rád törne a rosszullét, akkor tudunk segíteni. Akkor nem tudunk, ha mérföldekre vagy a kórháztól. - vonta meg a vállát.

- Ezt nem teheti!

- Dehogynem.

- Nem!

- Nem fogok veled vitatkozni.

Azzal becsukta az ajtót.
Kettesben maradtam a gondolataimmal egészen addig, amíg egy ápolónő nem dugta be a fejét az ajtón. Tényleg meghalhatok? Üveges tekintettel néztem fel rá. Lehet, hogy csak napjaim vannak hátra? Mosolyogva besétált, közben folyamatosan fecsegett, de a szavai elvesztek, mielőtt elérhettek volna a tudatomig. Bármelyik pillanatban rám törhet egy roham? Képtelen voltam levenni a szemeimet a kezében tartott tűről, amin megcsillant a délutáni gyér napfény. Valóban ilyen gyorsan eljöhet a vég? A nővér felém hajolt, megsimította a karomat, majd a tűre nézett, s újabb néma szavak hagyták el a száját. Meghalhatok? Résnyire nyílt a szám, kifújtam a forró levegőt. Meghalhatok.

Sikítozni kezdtem. Az agyam leállt, az izmaim maguktól mozogtak. Ellöktem magamtól a nőt, aki tányérnyi nagyságú szemekkel kapott utánam. A tű, mint veszélyes gyilkolószerszám ott figyelt az ujjai közt. A falig hátráltam. A fejem koppanása jelezte, hogy nincs hová menekülnöm. A nővér közeledett felém, míg a számat földöntúli sikolyok hagyták el, a szemeim kis híján fennakadtak a sokktól, a testem a falnak paszírozódott.
Hatalmas levegőt vettem, hogy újabbat üvöltsek, hátha ez a kín, ami hirtelen tépkedni kezdte a bensőmet, hátha ez a szenvedés elenyész. Abban a pillanatban kivágódott az ajtó.