Egy hajóban evezünk || S.M.

157.

A szobáink a harmadik emelet egyik folyosóján helyezkedtek el, szépen egymás mellett. Az én egyetlen szomszédom végül Eddy, a billentyűs lett.

Az én rezidenciám melletti helyiségbe senki sem pakolt be, azon túl volt Shawn szobája, mellette John és Andrew, a többiek pedig a mieinkkel szemben.

Mikor végre fellifteztünk és mindannyian megtaláltuk a saját szállásainkat, Andrew bejelentette, hogy ezentúl szabad a napunk. Erre rögtön Shawnhoz fordultam, de a menedzser közénk állt és közölte, hogy beszéde van a fiúval. Miután ők elvonultak, úgy döntöttem, addig megpróbálok jobban lenni.

Ugyanis hiába ettem egy szendvicset - amit még a reptéren vettem, s amiből gondosan kiszedegettem a paradicsomszeleteket -, a fejfájásom egy pillanatra sem múlt el, ám nem is rosszabbodott. Az ideiglenes ágyamon fekve, a hófehér paplanon teljesen kiterülve bámultam a plafont, és elmélkedtem azon, hogy mi lenne, ha itt helyben meghalnék. Valószínűleg az nem lenne kellemes élmény se nekem, se Shawnéknak, de még a szálloda dolgozóinak sem. Így hát megfogadtam, hogy nem most fogok meghalni.

Egészen addig, amíg meg nem hallottam egy bőrönd kerekeinek hangját a folyosó padlóján. Füleltem, de a zaj gyorsan elült, s felváltotta valami halk sutyorgás, majd egy ajtó nyílása. Mégpedig az enyém melletti ajtóé.

Azért kisettenkedtem, hogy igazolhassam állításomat. Kikukucskáltam a szobámból, s valóban, az a bizonyos vajszínű ajtó immár résnyire nyitva volt, bentről pedig két ember - egy nő és egy férfi - suttogását véltem hallani.

A következő pillanatokban pedig minden felgyorsult.

Shawn hirtelen kirontott a folyosóra. Az arcát a színtiszta düh torzította el, egészen addig, amíg meg nem látott engem. Ekkor megtorpant, s olyan gyorsan váltott mérgesből ijedtbe, hogy teljesen lefagytam tőle. Az arcán táncoló fényeket néztem, a szemeiben megülő sötétséget, és újra láttam a kimondatlan fájdalmat, amit a reptéren is észrevettem rajta. Nem szólalt meg, csak némán, széles kézmozdulatokkal jelezte, hogy húzzak vissza a szobámba.

Igen, a gesztusainak hevességéből és tágra nyitott szemeiből ezt tudtam kivenni. Mivel arra én is rájöttem, hogy valamiért nem szabad beszélnünk, így kérdőn kitártam a karomat; eszemben sem volt lemaradni semmiről. Shawn majdnem megforgatta a szemeit, végül azonban megrogyasztotta a térdeit és a tenyereit összetéve némán könyörgött, hogy menjek vissza.

Ha jobban belegondolok, egy kívülálló számára talán nem is kicsit tűnhetett volna furának a kommunikációnk, de tekintve, hogy Andrew úgy leste a lépéseinket, akár egy prédát cserkésző ragadozó, egész logikusnak tűnt, hogy feltűnés nélkül beszélgetünk. Hiszen Andrew elől kellett bújkálnunk. Ugye?

Végül mégis engedtem Shawnnak és visszahátráltam a szobámba. Lélegzet-visszafojtva, erősen az ajtómra fókuszálva hallgatóztam, hátha történik valami, éppen ezért ugrottam hátra ijedtemben, amikor a fiú hirtelen mozdulattal kinyitotta azt.

Egy másodperc sem kellett hozzá, hogy becsusszanjon, majd ugyanolyan gyorsan, mégis hangtalanul elfordítsa a zárat. Meredten a kulcslyukból kilógó, fityegő kis kártyára néztem. Aztán Shawnra. Kinyitottam a számat, de abban a pillanatban elkapta a karomat és magához húzva a számra  tette a mutatóujját.

A hirtelen kialakult szituációtól lelassulva, de összevontam a szemöldököm és Shawnra néztem, aki egyáltalán nem engem figyelt. Oldalra fordította a fejét, és olyan feszülten bámulta a falat, hogy az a bizonyos ér csaknem kidagadt a nyakán. Ebből rájöttem, hogy szó sincs semmi romantikus egymáshoz beszökős-elszökős dologról, szimplán történik valami, amiről nem szabadna tudnom.

- Mégis mi van? - suttogtam olyan halkan, amennyire csak lehetett, a lehető legtöbb felháborodást a hangomba sűrítve. Mivel Shawn még mindig az ajkaimra tapasztotta a mutatóujját elég hülyén néztem ki beszéd közben, de ez most egy cseppet sem izgatott.

Félresöpörtem a kezét, mire vette a fáradságot, hogy rám nézzen. Homlokába lógó, göndör tincse alatt felvonta a szemöldökét, s intett, hogy maradjak csendben.
Hirtelen kopogás hasított a kialakult csendbe, s egyszerre rezzentünk össze.

- Rose? Itt vagy? - hallatszott tompán Andrew hangja. Shawn olyan hevesen kezdte rázni a fejét, hogy aggódnom kellett volna, hogy megrándul a nyaka. Ennek ellenére a tekintetemmel jeleztem, hogy igenis válaszolni fogok, mert a végén még én leszek újra leszidva.

Shawn ezt látva egy pillanat alatt cselekedett, olyan gyorsan, hogy követni sem tudtam volna a mozdulatait. Összefonta a kezeit a hátamon, aztán két nagy lépéssel a falhoz hátráltatott, így teljesen csapdába ejtve engem. A kezeit aztán megtámasztotta kétoldalt a fejem mellett a falon, és még közelebb araszolt, majd belehajolt az arcomba.

- Ne. Mondj. Semmit - lehelte. A szájából kiáramló hő az ajkaimat csiklandozta, az orra pedig az enyémet súrolta, miközben a szemembe nézett. Én pedig ott helyben elolvadtam; csoda, hogy nem folytam le rögtön a padlóra, hogy aztán kocsonyás végtagokkal terüljek szét a szőnyegen.

És nem szóltam semmit. Shawn és a vakolat közé beszorítva nem is tehettem mást.

Az alsó ajkamba harapva vártam, hogy Andrew századszor is ellenőrizze, hogy zárva van-e az ajtóm, s végig imádkoztam, hogy menjen már el. Mikor azonban meghallottuk távolodó lépteit, Shawn még mindig nem volt hajlandó kiengedni a maga alkotta kis ketrecemből, ami azt vonzotta maga után, hogy a forróság, ami elöntött csak tovább fokozódott, s biztos voltam benne, hogy az arcom már konkrétan lángol.

És ő még mindig nem lépett hátra.