Egy hajóban evezünk || S.M.

133.

- Hajts! Várj, ne! Inkább lassíts! - kaptam a szemeim elé a kezem, amikor Shawn egy nyaktörő manőverrel került ki egy másik autót, amely hangos dudaszóval küldött el minket melegebb éghajlatra. Mindkettőnk idegessége a tetőfokára hágott, és nem segítettem a haladásban azzal, hogy folyamatos parancsosztogatással próbáltam oldani a felgyülemlett feszültséget.

- Most akkor gyorsítsak, vagy lassítsak? - kérdezte Shawn a kelleténél hangosabban. - Egyáltalán mennyivel mehetek itt?

- Ennyivel biztos nem! - csuktam be a szemeimet, amikor vészesen közel hajtottunk el egy betonoszlop mellett.

- Francba... - harapta be a száját. - Inkább hívd még egyszer.

Újra a kezembe vettem Shawn telefonját, majd lenyomtam a hívás gombot. Kicsöngött, de senki nem vette fel, végül pedig átirányították.

- Még mindig semmi - közöltem, nem figyelve a mellettünk elszáguldó tájra.
Nehéz helyzetben voltunk. Főleg én generáltam a pánikunkat, amikor krétafehér arccal, a megoldás hatalmától megrészegülve pattantam fel az autóban, - közben bevertem a fejemet - és megmondtam Shawnnak, hogy most azonnal beszélnünk kell az orvosommal. Mikor felfogta a helyzet komolyságát azt válaszolta, hogy rendben, hívjuk fel. Nekem nem volt meg a száma, Shawn hívására pedig nem reagált. Így kerültünk a kórházhoz vezető útra, halálos sebességgel gurulva, remélve, hogy Dr. Clafire még nem ment el, hogy kialudja magát. Shawn komolyan vette, hogy akár az életem múlhat a mihamarabbi odaérésen, ezért nyomta tövig a gázpedált, nem számolva azzal, hogy ezzel a sebességgel fennáll a veszély, hogy nem fogunk eljutni odáig - csak mentőkocsiban.

- Már közel vagyunk. Lassíthatsz - motyogtam csak úgy a vakvilágba. Az autó megállt.

Már éppen mondani akartam, hogy a lassítás nem egyenlő az egy helyben topogással, amikor felnézve rájöttem, hogy mi a bökkenő. Kisebb dugóba kerültünk.

- Nem igaz - csapott a kormányra a fiú, majd a hajába túrva, ideges sóhajjal hátradőlt. Az ülése megnyikordult a hirtelen mozdulattól. Összerezzentem. - Sajnálom, Ro.

- Majdcsak odaérünk... - támasztottam a hideg ablaknak a homlokomat. A város fényei különösek szépek voltak azon az estén, mégis lehunytam a szememet.

- Elkérhetem a telefonodat?

Szó nélkül feloldottam a készüléket, aztán úgy nyújtottam oda neki, hogy rá sem néztem. A furcsa, randis kitörésem utóhatásait viszonylag enyhítette a felfedezésem okozta izgalom, s abban reménykedtem, hogy a kínos csend sem hozza vissza közénk a témát.

Szerencsére hallgattunk, amíg Shawn vissza nem adta a telefonomat, hogy tovább vezessen. Nem tudtam mit csinált vele, amit megnyitott azt be is zárta, én pedig túlságosan bíztam benne ahhoz, hogy megkérdezzem. Igazából csak nem volt kedvem beszélgetni.

Az utunk utolsó szakaszát normális tempóban tettük meg, de ez nem változtatott az izgatottságunk mértékén. Így történhetett, hogy amint a kórház elé értünk én kipattantam a kocsiból, nem törődve Shawn aggódó kiáltásával, és ahogyan a lábam bírta beszaladtam a belül oly világos épületbe. Konkrétan nekicsapódtam a recepcióspultnak, mire az ott ülő nővér ijedten nézett fel rám.

- Dr. Clafire... bent van? - lihegtem. A nő néhány másodperc habozás után visszakérdezett.

- Pontosan kire is gondol?

- Ő... ő Floridából utazott ide egy betegéhez - magyaráztam. Szerencsére felismerés csillant az előttem lévő szemeiben, aki a kollégájához fordult.

- Hé, Nancy! Vidd el őt Dr. Clafire-hez!

- Kihez? - kérdezett vissza Nancy.

- Tudod, az a jóképű fiatal orvos. A szőke.

Így már Nancy is tudta, hogy kit keresek, s közben Shawn is - szó szerint - befutott. Nagy levegőket véve, csúnyán nézett rám, amiért otthagytam, de szó nélkül követte velem a nővért, aki elvezetett a keresett személyhez.

- Hát ezért kár volt sietnünk - súgta Shawn a fülembe, amikor megpillantottuk az orvost. Egy aprócska asztalnál ült, teljesen ráborulva arra, nyitott szájjal hortyogott, mélyen aludt, mint egy kisbaba.

- Ébresztő! - csapott az asztalra a még mindig velünk lévő Nancy, mire a férfi felegyenesedett és ösztönösen megigazította a köpenyét.

- Igen? Mi a panasz? - fordult felénk álmosan. Csak nagyon lassan esett le neki, hogy kik állnak előtte, és kétszer is megdörzsölte a szemeit, mielőtt kezet fogott volna Shawnnal. - Hogy kerültetek ide?

- Nos, ha nem emlékezne - kezdtem - akkor felvilágosítom, hogy maga rendelte el, hogy addig bent kell maradnom, amíg nem jövök rá, hogy hogyan kaphattam el a betegséget. Szóval most haza fogok menni, ugyanis megvan a válaszom.