Egy hajóban evezünk || S.M.

60. Számla

Több mint fél órát ültem ott, anyura várva, hogy elintézze a papírmunkát.
Mikor elfogyott a türelmem lassan, de biztosan felálltam, és odalépkedtem hozzá. Először észre sem vett, vadul gesztikulált, és valamit nagyon magyarázott a recepciósnak, aki folyamatosan rázta a fejét.

- Baj van? - tettem a vállára a kezemet. A szemei villamokat szórtak ahogyan rám nézett. A recepciós nő arca felvidult, amikor meglátott.

- Nahát, de jól nézel ki! Amikor utoljára láttalak még folyamatosan vért hánytál, drágám. Örülök, hogy meggyógyultál. - mosolygott rám szélesen. Elmormoltam egy köszönömöt, ámbár kezdett nagyon idegesítő lenni, hogy ebben a hatalmas kórházban kábé mindenki tudja, hogy ki vagyok.

- Mehetünk már? - kérdeztem anyura pillantva.

- Persze - vágta rá a recepciós.

- Nem - rázta meg a fejét anyu abban a pillanatban. Felvontam a szemöldökömet.

- Szóval...? - próbáltam kihúzni belőle a magyarázatot. Nagyot sóhajtott.

- Nem tudok fizetni - bökte ki.

Megijedtem. A kórházi számlára eddig nem is gondoltam, pedig nagy valószínűséggel drágább kezelést kaptam a házunknál. Miattam földönfutók leszünk, nagyszerű.
Bizonyára az arcomon is látszott, hogy halálra rémültem, mert a recepciósnő közbeszólt.

- A számla már ki van fizetve.

- De én még nem fizettem ki! - csapott anyu a pultra. Akkor jöttem rá, hogy ezen vitatkoztak olyan sokáig.

- Az meg hogy lehet? - támaszkodtam a pultra. A lábaim hamarabb elfáradtak, mint gondoltam volna. A két nő rámbámult.

- A kezelésed árát már átutalták - mosolygott rám bátorítón a recepciós.

- Figyeljen... - dörzsölte anyu a halántékát - Én nem utaltam át maguknak semmiféle összeget. Bizonyára tévedés történt. Biztos egy másik számlát fizettek ki.

- Nem. Nem történt tévedés. Szívesen beszélgetnék még magukkal, de most már igazán fel kell szabadítanom magam. Legyen szép napuk! - intett. Anyu kinyitotta a száját, de nem hagytam, hogy megszólaljon.

- Köszönjük! - mosolyodtam el, s elhúztam anyut. Szó nélkül átvette tőlem a cuccaimat, de még visszafordult a recepció felé.

- De én nem fizettem ki...

- De valaki igen - köszörültem meg a torkomat. Tátott szájjal felém fordult.

- Ez annak a Sean gyereknek a műve, igaz? - fürkészett összehúzott szemekkel.

- A neve Shawn, és nem tudom - vontam meg a vállam. Ez volt az igazság. Fogalmam sem volt, hogy mi történhetett, de bíztam benne, hogy Shawn áll a háttérben.

Amint kiléptünk az ajtón felszabadultam, mintha bilincsek hullottak volna le a lábamról. Anyu átvette a vezetést, és a parkoló felé vettük az irányt, mígnem megpillantottam őket.

Nagyinak már folytak a könnyei, amikor meglátta, hogy feléjük tartunk. Nagypapa felnevetett, és rám mutatott. A mellette álló kisfiú követte a pillantását, és a tekintete megállapodott rajtam. Aztán futni kezdett felém.

- Rose! Rose! - kiáltotta, mire én letérdeltem, és hagytam, hogy belém csapódjon, mint egy atombomba. Kis kezeivel átfonta a nyakamat, és össze-vissza kezdett puszilgatni. Szorosan megöleltem, és összekócoltam a haját.

- Szia, Stu! Hiányoztam? - felfelé pislogtam, hogy ki ne buggyanjanak a könnyeim, mire Stuart egy pillanatra a szemembe nézett.

- Igen. Én is neked? - kérdezte komoly tekintettel.

- Nagyon. Nagyon hiányoztál. - pusziltam meg a homlokát. Anyu nagyiék felé intett, mire felálltam, és a kisöcsémet kézen fogva odamentem hozzájuk.

- Kisunokám! - ölelt meg a nagyi. Szürke melegítőjében fiatalabbnak tűnt, mint máskor. Míg ő a vállamba sírt a nagypapa megveregette a hátamat.

- Erős gyerek vagy te, Rosie - jelentette ki elismerően. Egy könnycsepp lefolyt az arcomon, de letöröltem, mielőtt meglátták volna.

Nem vagyok erős. Shawn nélkül meghaltam volna. Ám ezt nem mondhattam nekik éppen akkor, ezért csak hallgattam az örömujjongásukat. A szeretet, amivel elhalmoztak megszédített. Azt sem tudom hogyan jutottam be a kocsiba, csak félúton kaptam észbe, amikor Stuart már aludt mellettem.

Kicipzároltam az ölemben fekvő hátizsákom. A cuccok tetején egy fekete, téglalap alakú tárgy hevert. A telefonom.

A kezembe vettem a készüléket, amiről teljesen elfeledkeztem. Egy ideig csak fogdostam, de végül rászántam magam, és megnyomtam a bekapcsoló gombot.