Egy hajóban evezünk || S.M.

74. Gitár

A nap fénye bevilágította a floridai boltot, ahol nyüzsögtek az emberek.

Egész délelőtt arra koncentráltam, hogy megtartsam a műmosolyomat és eltereljem a gondolataimat.
Éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam. Miután hajnalban belopóztam a házba - a rejtett pótkulcsot használva az ajtónyitáshoz - éberen feküdtem az ágyamon a plafont bámulva. Semmi... semmi nem volt a fejemben. Az érzéseket és gondolatokat a tengerparton hagytam; megszabadultam tőlük, hogy ne roppantsanak össze. Érzéketlenné váltam.

- Rose...

Gyengéd érintés zökkentett ki a bambulásomból. Az egyik dolgozó volt az, aki óvatosan helyet cserélt velem, hogy ő álljon a kassza mögött.

- A főnök hívat.

Bólintottam, aztán ólomléptekkel mentem be nagypapa irodájába.

- Szeretnél valamit? - kérdeztem elnyűttnek tűnő hangon. Nagypapa a sarokban lévő műnövényről rám nézett. Végigsimított ősz haján, majd hordóhasán összekulcsolta az ujjait.

- Elég lesz mára. Nem szabad megerőltetned magad. Menj haza és ebédelj, aztán pihenj egy kicsit.

Több tucat érvet fel tudtam volna sorolni, hogy miért kellene maradnom, de egy csöppnyi akaraterőm sem volt. Ráadásul jobban belegondolva nem tűnt rossz ötletnek, hogy a nap hátralévő részében édességbe fojtsam a bánatomat, és az ágyamban fetrengjek.

Nagypapa ugyan nem tudott a tegnapi esetről, de látta rajtam, hogy nem vagyok a legjobb formámban. Így hát elbúcsúztam tőle és az ideiglenes haza felé indultam.

Útközben azt tettem, ami mindig rosszra vezetett. Gondolkoztam.

Nagyi reggel megállított és beszélni próbált velem a történtekről, de engem elkapott a sírógörcs és könyörögtem, hogy felejtse el az egészet, mintha minden rendben lenne. Megígérte, hogy nem fog róla szólni senkinek, ami megnyugtatott.

Anyunak gőze sincs arról, hogy mi ment végbe bennem. Még azt sem vette észre, hogy egész éjszakára kimaradtam, mert bezárkózott, és miatta még Stuartnak is a nagyiék szobájában kellett aludnia. Inkább vele kellett volna foglalkoznom, de immáron Shawn uralkodott a gondolataim fölött.

Minél többet fontolgattam a dolgot, annál világosabbá vált, hogy nem kellett volna megtennem ezt az egészet. Eleve nem szabadott volna elmennem a találkozóra, amire a kezemen húzódó, gyógyulófélben lévő seb emlékeztetett. Hagynom kellett volna, hogy Shawn Mendes tovább járja a maga sztárútját és én az enyémet. Nem tartoztunk össze, nem voltam különleges, és végképp nem egy nyálas tinifilmben voltunk. Ergo, esélyem sem lett volna arra, hogy én, a nagy Rose Dangerfield a még nagyobb Shawn Peter Raul Mendes barátnője legyek. Ugyan már...

A szomorú igazság az volt, hogy így még jobban is jártam. Többé nem találkozom vele, lezártam az ügyet. Az még rosszabb lett volna, ha netalántán viszontszeret, aztán egy idő múlva szakít velem. Na, abba valószínűleg belehaltam volna. Így még kezelni tudtam a helyzetet. Az idő mindent megold, persze csak ha nem tépik fel a sebeimet. Ahhoz azonban soha többé nem szabadott volna interneteznem, mert minden tele volt Shawnnal.

A világ ellenem játszott.

Beléptem a házunk ajtaján. Nagyi szaladt ki elém, s miatta egy ideig észre sem vettem a szobájukból kiszűrődő gitárhangot.

- Végre itthon vagy! - tessékelt be a nagyi. Már akkor tudtam, hogy olyan dolog miatt izgatott, amitől én ki fogok borulni.

- Megyek a szobámba - próbálkoztam elmenekülni. Nem sikerült. A nagymamám szó szerint belökött a szoba ajtaján. Mire megtartottam az egyensúlyom a gitár elnémult és két csillogó szempár figyelt engem.

- Gitározni tanulok! - pattant fel az ágyról az öcsém, aztán nevetve megölelt. Majd' kicsattant a boldogságtól, míg én egyre mélyebb depresszióba zuhantam.

- Hogy kerülsz ide? - kérdeztem fojtott hangon az előttem ülő Shawn Mendestől, aki a jelek szerint felcsapott házi tanítónak. Még sokkhatás alatt álltam, csak azért nem futottam ki a világból.

- A nagymamád engedett be. Nagyon kedves, szeretem őt. - mosolygott.

Míg én a nyelvemet kerestem, ő lefektette az ágyra az addig az ölében tartott, fekete klasszikus gitárt, majd kisöpört egy homlokába hulló göndör hajtincset. Vékony anyagú, fekete póló, és sötétkék nadrág volt rajta, csak a szokásos 'Shawn style'.

- Én... én... - dadogtam. El akartam menni onnan, de a lábaim nem akartak mozdulni. Ők még nem tudták, hogy ilyenkor menekülni kell.

- Kábé egy órája jöttem, de nem voltál itthon. A nagyid azt mondta megvárhatlak, szóval addig megtanítottam Stuartnak néhány akkordot. Nagyon ügyes a srác.

- Még túl fiatal a gitározáshoz. - tiltakoztam. Stui dacosan megrázta a fejét, csakúgy mint Shawn. Mintha két kisgyerek állt volna előttem.

- Pont ideje elkezdenie - mosolygott Stuira.

- Köszönjük az elit gitárórát. Kikísérlek. - mondtam hűvösen.

Shawn bizonyára nem értette, hogy miért lettem bunkó, mikor tegnap ott sírtam neki, hogy szeressen. Muszáj volt megőriznem az érzéketlenségemet.

- Ami azt illeti, azért jöttem, hogy beszéljek veled.

- Tudom. Most beszéltél, szóval kikísérlek. - erősködtem egyre jobban remegő hangon. Csak most ne sírjam el magam!

- Rose...

Intettem, hogy kövessen. Kimentünk az utcára, majd a csukott ajtó előtt nagy levegőt véve elővettem a pókerarcomat.

- Sajnálom, hogy tegnap csak úgy rád zúdítottam azokat a dolgokat, aztán meg leléptem. Gondolkoztam... nagyon sokat, és arra jutottam, hogy hülyeség volt, ráadásul bunkó dolog. Még egyszer bocsánat. - sütöttem le a szemeimet.

- Semmi szükség bocsánatkérésre. Beszél...

- Ne, kérlek. Nem tudom, hogy most miért jöttél ide, de szeretném, ha többet nem találkoznánk. - hazudtam.

Összevonta a szemöldökét.

- Azért jöttem, hogy eltöltsek veled egy kis időt. Az o...

- Sajnálom, Shawn. Tudd, hogy nagyon sokat jelentesz nekem, ami baj. Remélem megérted, hogy miért vagyok ilyen... idióta.

Egy részem el sem hitte, hogy én most komolyan próbálom elküldeni Shawn Mendest a közelemből. A felnőttesen gondolkozó másik részem azonban büszkén tartotta magát, tudván hogy hosszú távon ez lesz a legjobb, hiszen Shawn úgysem emlékszik már rám.

Egyszóval megőrültem.

- Miért nem hagyod, hogy elmondjam, amit akarok? - kérdezte indulatosan.

Megtöröltem a szemem.

- Mert nem számít.