Egy hajóban evezünk || S.M.

109. Kék

Mikor a fiú szívverése lelassult, és az intenzív lüktetés helyét átvette a nyugodt, normális dobogás, amikor a lélegzetei elnehezültek, a karja pedig elernyedt, tudtam, hogy mély álomba merült. Kihámoztam magam a kezei közül, vigyázva, hogy véletlenül se keltsem fel. Újra betakartam, gondosan ráterítettem a paplant, hogy nehogy megfázzon a félmeztelen felsőteste, amivel eddig menőzött. Aztán zsebre raktam a telefonját - nehogy véletlenül felébredve úgy döntsön, hogy mégis posztol pár részeg képet -, majd felkaptam a padlóra hajított, bűzlő felsőjét.

Macskaléptekkel hagytam el a szobát, kint pedig a mosdó feliratot kezdtem keresni, de mindegyik ajtó egy-egy szobához vezetett volna, így hát kénytelen-kelletlen kimentem a recepcióshoz. A nő a székén ülve, szelíden hátrahajtott fejjel bóbiskolt. Megálltam előtte, a számat rágva gondolkoztam azon, hogy felkeltsem-e. Végül úgy döntöttem, boldogulok egyedül is.

A kisebb váróban fél tucat műanyagszéket erősítettek a falhoz. Az ahhoz vezető folyosó végén, egy kanyarban megtaláltam, amit kerestem.

Bedobtam a mosdókagylóba a pólót, s míg forró vizet engedtem rá, belenéztem a hatalmas, falra erősített tükörbe. Virító kék szemeim véreresek voltak a fáradtságtól, s a tükörképem úgy nézett vissza rám, mintha a halott másom lenne.

"Gyönyörűszép. Nincs benne sárga, se barna, se zöld. Csak kék."
"Csak kék?"
"Csak kék..."

Shawn jól mondta annak idején. A szemem csak kék, a hajam kuszán állt, a szőke tincsem elveszett a nagy loboncban. Mentaszín pamutpólóm kinyúlt a sok fekvésben, egészen a combom közepéig ért le és olyan gyűrött volt, mintha sose látott volna vasalót. A kezeim... a kezeim vékonyak voltak.

Egészen idáig egyáltalán nem tulajdonítottam nagy jelentőséget annak, hogy a szigeten töltött idő alatt mennyire lefogytam, és azóta sem szedtem fel egyetlen egy dekát sem. Talán azért, mert a hülye depresszióm miatt hanyagoltam az evést, anyu meg túl elfoglalt volt ahhoz, hogy észrevegye. Tehát vékony voltam. Nem hasonlítottam a régi önmagamra.

Nem is baj, gondoltam, hiszen a régi Rose sosem mosolygott ennyit.

Mosolyra húztam cserepes számat, aztán egy jó nagy adag szappannal dörzsölni kezdtem a pólót. Addig tisztítottam a gonolataimba merülve, amíg le nem horzsoltam a bőrt a kezeimről. Akkor aztán észbe kaptam, kiöblítettem, majd kicsavartam az anyagot.

Visszaérve egy cseppet sem lepett meg az, hogy a nővérke felébredt; az már annál inkább, hogy egy ismerős alaknak magyarázta, hogy nem mehet be a szobámba.

- Szép esténk van, nemde? - léptem Andrew mellé, aki úgy pislogott rám, mintha szellemet látna. Úgy tűnt, nem Shawn volt az egyetlen, aki túlreagálta az ájulásomat.

- Maga mit keresett kint? - visított fel az ápolónő halálsápadtan.

- Bocsánat, csak kimentem a mosdóba. - mosolyogtam rá. Igen, az új Rose, akinek az új neve Ro, mindenképpen többet mosolyog.

- Hogy... hogy érzed magad? - kérdezte Andrew. A hangjában nyoma sem volt gúnynak, vagy rosszindulatnak. Inkább szégyenlősnek tűnt. Meg fáradtnak.

- Majd' kicsattanok - sandítottam rá, felkészülve valami csípős megjegyzésre, ami azonban elmaradt. A menedzser láthatóan megkönnyebbülve biccentett. A folyosónk felé mutattam - Gyere, erre van a szobám. Shawn alszik, de megpróbálhatjuk felkelteni.

- Nem, nem, nem! Nincs látogatási idő! Ha maga nem valamilyen különleges hozzátartozója, akkor nem mehet be! - ugrott elénk a nővér. Fekete haja csak úgy lobogott a lendülettől.

- Nem érti a helyzetet. Nagyon is különleges vagyok. - fonta össze a kezeit a mellén a férfi - Elviszem a fiút és már itt sem vagyok.

- Amúgy meg én vagyok a beteg, nem Shawn. Akkor miért ne jöhetne be? - vontam fel én is a szemöldökömet.

- Na jó, most figyeljenek! - dörzsölte az arcát nagyon igyekezvén visszatartani a dührohamot - A férjét - bökött rám - még épphogy beengedtem, hogy ne lármázzon. Ha még egyet beengedek, akkor kirúgnak, szóval megkérem magát - mutatott Andrew-ra -, hogy jöjjön vissza emberi időben. Hajnali két óra van, könyörgöm!

- Mi az, hogy a férjedet? - fordult felém Andrew hevesen. Küldtem felé egy 'ne most!' pillantást, aztán a nővérhez fordultam, akinek igencsak meggyűlt velünk a baja.

- Sajnáljuk - majd Andrew-hoz intéztem a szavaimat - Felébresztem Shawnt, aztán valahogy kihozom onnan.

A férfi a szemüvegét törölgetve leült a váróban, én pedig visszamentem. Kiterítettem a fiú pólóját a radiátorra, - habár az nem fűtött - aztán végigsimítottam az arcán.

- Shawn! Andrew eljött érted. Kelj fel, jó? - guggoltam le elé.

Nem reagált. Kisöpörtem a homlokába hulló, göndör hajtincset, mire megrezdült a szája sarka.

- Jó hideg a kezed - sóhajtotta - Azt hiszem, lázas vagyok.

Rásimítottam a homlokára az ujjaimat, s valóban tűzforró volt a bőre. Vagy csak az én kezem volt túlságosan jeges.

Belesimult az érintésembe, közelebb küzdötte magát az ágy széléhez, hogy a tenyeremnek nyomhassa a homlokát.

- Fáj is a fejed? - buta kérdés volt.

- Úgy érzem, hogy mindjárt széthasad. Nem megyek el innen. Ha felkelek, akkor hányni fogok. - motyogta, majd megint nyüszíteni kezdett - Hadd maradjak itt!

- Részegen rosszabb vagy, mint egy kisgyerek - dünnyögtem - Andrew vár rád. Mit mondjak neki?

- Azt, hogy holnap jöjjön értem.

- Már elmúlt éjfél - néztem az órámra megerősítésképpen.

- Jó, akkor mondd azt, hogy reggel! - nyitotta ki a szemeit egy pillanatra. Elmosolyodott. Megijedtem és elhúztam a kezemet, aztán felálltam.

- Oké. Pihenj. - hagytam ott.

Míg a folyosón visszhangzó lépteimet hallgattam, azon agyaltam, hogy nem kellene ilyen gyorsan véget vetnem a szépnek ígérkező pillanatoknak. Hiszen minden másodpercet ki kellett élveznem, mert ki tudja meddig maradhatok Shawn közelében... Akármit hiszünk, bizonyára közbejönnek majd dolgok, vagy emberek, hogy elválasszanak. Viszont akkor még nem kellett volna emiatt aggódnom.

- Nem érzi jól magát. Gondolom te sem akarod, hogy az úton belehányjon a taxiba, vagy valami hasonló. Szeretne itt maradni reggelig. - álltam meg Andrew előtt hátul összekulcsolt kézzel.

- Jó - állt fel. Meglepően derűsnek tűnt ahhoz képest, hogy a nagy semmiért jött el ide. Valami fura volt benne, s alig kellett néhány perc ahhoz, hogy rájöjjek, mi okozta a változást a viselkedésében.