Egy hajóban evezünk || S.M.

84. Nagyi

- Rosie! De jó, hogy végre felhívtál! Jól működik az új telefon? Jó újra otthon? Mesélj, mi újság? - csicsergett a nagyim a telefonba, annak ellenére, hogy számolásaim szerint náluk kora hajnal lehetett. Hatalmas levegőt véve, behunyt szemmel kezdtem bele.

- Anyu csak azért hozott el minket, hogy én ne lehessek többet Shawnnal - suttogtam. A tervem ellenére a hangom keserű volt, s fájdalomról árulkodott.

Hosszas hallgatás a vonal végén. Sóhaj.

- Értem már - mondta kifejezéstelen hangon - Erre volt az a nagy sietség.

- Nagyi, most mit tegyek? Én annyira, de annyira elbénáztam! Shawn utál engem, és itt ragadtam Londonban! - sírtam. Megtörtem. Nem voltam több egy átlagembernél, aki menthetetlenül szerelmes lett.

- Jaj, drágám! Ne sírj, Shawn nem utál! Miután elmentetek valóban itt járt, én pedig odaadtam neki azt a papírt, ahogy kérted. Elmondtam, hogy mi történt és csalódott volt, mérges, de nem utál téged. Nem hiszem, hogy tudna utálni bárkit is.

Ez annyira Shawnra jellemző volt, hogy felnevettem, ámbár még jobban zokogni kezdtem.

- Muszáj beszélnem vele! Vissza kell utaznom hozzátok, most rögtön! - nyögtem ki nagy nehezen.

- Miért most rögtön, drágám?

Egy pillanatig hallgattam. Megpróbáltam visszafogni az indulataimat és nem úgy mondani mintha...

- Azt hiszem meg fogok halni - suttogtam.

- Tessék? Ezt hogy érted? - értetlenkedett, majd a válaszom híján a telefonba kiáltott - Rose!

- Én csak... Amikor megérkeztünk rosszul lettem és nem tudom mi van velem, nagyi, én elkaptam valami betegséget azon a szigeten és... Annyira félek...

Valóban féltem, de nem attól, hogy meghalok. Az túl hihetetlen volt számomra ahhoz, hogy beleélhessem magam. Attól féltem, hogy úgy halok meg, hogy nem rendezem a viszonyomat az egyik legfontosabb emberrel a világomban.

- Rosie... Hol vagy most? Anyád ott van? Tud róla? - kérdezte elcsukló hangon. Megráztam a fejem, s csak utána jutott eszembe, hogy nem láthatja.

- Eljöttem otthonról, nagyi. De ne aggódj, azt hiszem kicsit túlreagálom a dolgokat. - nevettem el magam kínosan - Kérlek azt mondd meg nekem, hogy tudod-e hol szállt meg Shawn? El tudsz menni hozzá? Kérlek mondd, hogy tudsz neki szólni, hogy hívjon fel!

- Nem, Rosie. Shawn azt mondta nekem, hogy elutazik. Már nincs itt. Nincs Floridában. - mondta halkan, sajnálkozó hangsúllyal. Ennyi volt. Az utolsó reményem is elszállt.

- Akkor is visszamegyek hozzátok! Többé nem lakom Angliában. Haza fogok menni.

- Édesanyád nem fogja engedni, és emiatt szerintem sem jó ötlet, kicsim.

- Nem érdekel, hogy ő mit akar. Nem megyek vissza hozzá, tehát nem tud megakadályozni abban, hogy elmenjek.

- Ezt meg hogy gondolod?! - hüledezett a nagyi - Iratok és pénz is van nálad, hogy felszálhass a repülőre?

Lefagytam. A francba...

- Visszalopózom - jelentettem ki.

- Nem, Rose. Visszamész anyádhoz, és megbeszéled vele a dolgokat. Ne akard, hogy azt higgye meghaltál!

- Na és ha azt hiszi? Mit érdekel az engem? - csóváltam a fejem.

- Hogy mondhatsz ilyet? Remélem te sosem fogod megtudni milyen érzés, amikor meghal a gyermeked. - sírta el magát. A nagyi már csak tudhatta. El sem merem képzelni mi lehetett, amikor megtudták, hogy az apám meghalt. - Most dühös vagy, de vissza kell menned, hogy beszélj vele. Kérlek, Rosie!

Megremegett a szám. Igaza volt, az lett volna a helyes, amit mondott. Csakhogy anyu sosem tett helyes dolgot. Akkor én miért tennék?

- Sajnálom. Nem tudom hogyan fogom megoldani, de nemsokára visszamegyek. Számítsatok rám.

- Ne...

Kinyomtam a hívást. Hosszan kifújtam a levegőt, majd hátradöntöttem a fejem, nekitámasztva a jéghideg falnak. A nagyitól érkező további hat hívást mind hagytam, hadd csörögjön. Inkább megnéztem, hogy Shawn merre jár.

A kedvenc oldalam legutóbbi frissítései szerint a torontoi repülőtéren látták utoljára, tegnap. Hazament Kanadába. Biztosan a barátnőjével van és fogalma sincs, hogy én min megyek keresztül miatta. És talán ha tudná, akkor sem érdekelné. Nem foglalkoztam vele.

A róla készült legfrissebb képet bámultam meredten. Átölelte a mellette vigyorgó rajongót, boldog mosolyt varázsolt az arcára, amitől felmerült bennem, hogy a kép készülte után is ilyen vidám volt-e, vagy csak a lány ledvéért erőltette az arcára azt a grimaszt. Vajon megkérdezte tőle egyáltalán valaki, hogy hogy érzi magát? Érdekelt-e valakit, hogy jó bőrben van-e, vagy szimplán csak a lehetőséget látták benne? A lehetőséget, miszerint kaphatnak közös fotót egy hírességgel, ami talán saját maguknak is kölcsönöz néhány percnyi hírnevet, esetleg eldicsekedhetnek otthon, hogy ők bizony megismerték a nagy énekest. Senkit sem érdekel majd az igazság, miszerint alig három másodpercig érintkeztek, nem szóltak két szót egymáshoz, és nagy valószínűséggel soha nem tudtak volna normális ismerősök módjára kommunikálni. Csak idegenek voltak egymásnak, és ezek után is azok maradnak. Akárcsak én. Már én is idegen vagyok neki.

Egyszer jóvá teszem. Csak előbb jussak vissza Floridába anélkül, hogy anyu elkapna, hogy összeesnék a repülőtéren, vagy elhánynám magam repülés közben, esetleg lezuhanna a gépem... megint. És aztán meg kell győznöm a nagyit, hogy ne szóljon anyunak a hollétemről.

- A fenébe... - világosodtam meg. A nagyi már bizonyára értesítette anyut a szándékaimról. Hiába állt az én oldalamon, az anyai ösztönei biztosan nem engedték, hogy ölbe tett kézzel várjon rám. Minden emergiámra szükségem lesz, ha még vissza akarok osonni.

Pihennem kellett.