Egy hajóban evezünk || S.M.

4. Pánik

"Kétségbeesett rémület, amiben a menekülési kényszer felülbírálja a józan észt. Gyakran bekövetkezik katasztrófahelyzetek során, és a hatása alá került személyek saját testi épségüket is veszélyeztethetik."

Ezt írja a wikipédia a pánikról. Borzalmas, eszeveszett lelkiállapot, amibe ilyenkor könnyű beleesni, és annál nehezebb szabadulni.

Nekem is ezt kellett volna éreznem. Hihetetlen csoda folytán azonban megmaradt a józan eszem...egy ideig.

Tisztán tudtam gondolkodni akkor is, amikor a repülő lezuhant. Nagyjából azután is, miután egy pillanatra elvesztettem az eszméletemet. Akkor is, amikor ki kellett úsznom a roncsból.

A jéghideg víz egy pillanat alatt ellepte a belsőt. Kiúsztam az utastérbe. A látvány horrorisztikus volt.

Ájult, vagy halott emberek, lebegtek a vöröslő vízen, csomagokkal és ruhadarabokkal, mindenféle tárggyal körülvéve. A gyomrom görcsbe rándult, ahogyan megláttam a hatalmas lyukat a roncs oldalán. A repülő első fele még javában égett. A lángok magasra csaptak, a levegőt füsttel töltötték meg, ami rögtön csípni kezdte a szememet.

Félig sírva, félig vacogva próbáltam úgy kijutni a lyukon, hogy minél kevesebb emberhez kelljen hozzáérnem. A legtöbben arccal lefelé lebegtek, de megláttam néhány halálosan üres tekintetet, s alig tudtam megállni, hogy ne hányjak.

Előretörtem, habár akárhányszor nekem ütődött valami felsikoltottam, de kijutottam a roncsból, aminek már amúgy sem volt meg a teteje.

Csak úsztam és úsztam.

Minél távolabb akartam kerülni a tragédiától. Kétségbeesésemben rengeteg vizet nyeltem, köhögtem, bőgtem, és segítségért kiáltoztam, de senki sem válaszolt. Senki.

Muszáj volt kitisztítanom a gondolataimat. A túlélőösztönöm - ha egyáltalán volt olyanom - működésbe lépett.

A testhőmérsékletem szinte zuhant lefelé a hidegtől, és már csak az járt a fejemben, hogy ki kell jutnom a vízből. Azonban fordulhattam bármerre, csak a hullámzó óceán vett körbe, semmi más. Semmi.

A lelkem azt üvöltözte, hogy tűnjek a halottak közeléből, az eszem pedig azt, hogy ússzak vissza a roncshoz, gondolkodjak tisztán, és keressek valami használható dolgot.
Az eszemre hallgattam.

A repülő meglepően lassan süllyedt. Körülötte rengeteg dolog lebegett, így hát elkezdtem szemügyre venni azokat a tárgyakat, amik a legközelebb voltak hozzám. A hullámok közt megpillantottam egy csomagocskát, ami biztatóan nézett ki.

Nem törődve az arcomba csapó vízzel, az áramlatnak ellenállva odaküzdöttem magamat a csomaghoz. Egy mentőcsónak volt. Bingó!

Izgalmamban addig nyomogattam, húzogattam, tépkedtem a csomagot, amíg az el nem kezdett felfújódni. Néhány pillanat alatt készen volt az egyetlen dolog, ami megmenthetett.

Nagy nehezen feltornáztam rá magamat, bár a ruháim teleszívták magukat vízzel, és többször is visszaestem. Nem adhattam fel. Minden erőmet összeszedve belebukfenceztem a biztonságot jelentő gumicsónakba, de még korántsem végeztem.

A pánik kezdett újra eluralkodni rajtam, főleg hogy a hullámok egyre közelebb sodortak az égő repülőhöz.

Szinte vakon, minden utamba kerülő dolgot kihúztam a vízből, és magam mellé dobtam, mígnem megláttam egy nagyon ismerős táskát.

Az én hátizsákomat.