Egy hajóban evezünk || S.M.

87. Csalódás

Az eső elállt, mire megálltam a házunk előtt. Vártam és azon gondolkodtam, hogy tényleg megéri-e végighallgatnom anyu sértéseit, vagy Shawn figyelmeztetése ellenére aludjak a parkban? Végül erőt vettem magamon és kinyitottam az ajtót.
A lehető leghalkabban vettem le a cipőimet és settenkedtem ki az előszobába.

Stuart a kanapé előtti vajszínű szőnyegen játszott. Érkezésemre felkapta a fejét, nyitotta a száját, hogy felkiáltson, de egy mozdulat elég volt arra, hogy elhallgattassam. Odasiettem hozzá, mielőtt meggondolhatta volna magát, aztán szorosan átöleltem.

- Ne szólj anyunak, hogy visszajöttem, oké? - suttogtam a fülébe. Stui jelentőségteljesen a szemembe nézett, majd megfontolt mozdulattal megigazította apró szemüvegét.

- Tényleg el fogsz menni? - kérdezte durcásan.

- Mi? Nem értem, mire gondolsz?

- Anyu mondta, hogy visszamész a nagyiékhoz. Engem is vinni akarsz? Csak mert előtte még át akarok menni Luke-hoz, hogy elköszönjek, de ha sietünk, akkor nem kell...

- Jaj, Stu! - nevettem el magam - Nem megyek el. Vagyis... nem tudom, hogy most mi lesz, de te mindenképpen maradsz anyuval, jó?

- Szóval elmész - ejtette le a vállait csalódottan.

- Nem tudom. Sajnálom, öcsi. - biggyesztettem le az ajkaimat.

Stuart megvonta a vállát, aztán letérdelt, hogy tovább autókázhasson. Kinyitottam a számat, hogy megnyugtassam, de semmi jót sem tudtam volna mondani neki, így hát becaplattam a szobámba. Nyitva hagytam az ajtót, hogy meghalljam a közeledő lépteket, aztán egy nagyobb sporttáskát felkapva pakolni kezdtem.

Csak a neszesszeremet, meg a legszebb ruháimat raktam el, de még így is sikerült megtöltenem a táskát. A hátizsákomba - ami a balesetünkkor is velem volt, tehát nélkülözhetetlen - bepakoltam a naplómat, az irataimat, a póttöltőmet, a régi telefonomat is, meg persze szigszalagot. Aztán mindent fogtam és beraktam a gardróbomba, olyan helyre, ahol anyu nem szúrhatja ki. Úgy terveztem, hogy a távozásom gyors lesz és villámcsapásszerű.

Miközben lezuhanyoztam, hallottam, hogy anyu csapkodja az ajtót, majd durván bedörömbölt a fürdőszobába.

- Mindjárt megyek! - kiáltottam ki.

- Most azonnal gyere ki! Hogy képzeled, hogy csak úgy elrohansz, aztán nem is szólsz, mikor visszajössz?! - üvöltötte. A szemeimet forgatva magam köré csavartam a törülközőmet, majd víztől csöpögő hajamat hátrasimítva kitártam az ajtót.

- Elegem van belőled. Nem függök tőled. - jelentettem ki haragos szemeibe nézve.

Anyu szőke haját szoros kontyba fogta, kockás pizsamájában és nálam alacsonyabb mivoltával pedig nem volt olyan ijesztő, mint szokott lenni. Karba tett kézzel, lábával toporogva állt előttem.

- Igen? Akkor elárulok valamit. Az én házamban laksz, az én pénzemen veszel ételt és ruhákat, az én áramomat fogyasztod, tehát nagyon is függesz tőlem. Amíg itt laksz, addig én mondom meg mit csinálj, Rosemary! - bökött rám. Habár nem akartam, hogy tudjon róla, a dühtől elvakulva mégis a fejéhez vágtam:

- Pont ezért nem maradok itt.

Kitátotta a száját, mint egy éhes sárkány, összehúzta a szemeit, amikkel csak úgy záporozta felém a képzeletbeli villámokat.

- Mit képzelsz?! Nem mehetsz el! Megtiltom! - dobbantott.

- Már nincs vétójogod. Eljátszottad, amikor visszahoztál. Nem érdekelsz, anyu. Tudod, hogy szeretlek, de életem utolsó napjait nem azzal fogom tölteni, hogy veled veszekszem. - sóhajtottam.

- Milyen utolsó napok?! - vicsorgott.

- A nagyi nem mondta? Beszéltél vele, nem? - vontam fel a szemöldököm. Megrázta a fejét, mire legördült egy szikla a szívemről, de felváltotta a helyét ezernyi másik. - Hát akkor mindegy.

- Nem mindegy! Most azonnal elmondod nekem, hogy mit értettél ez alatt!

- Semmit, csak... nem vagyok túl jól és nem találom a megfelelő szavakat. A lényeg, hogy elmegyek.

Akármilyen nehéz is volt magamban tartanom a feltételezéseimet, amíg nem beszéltem egy orvossal sem, addig nem tudhattam, hogy mi történt. Bár nem hittem volna, hogy egy sima doki tudná a megoldást a problémámra. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy fel kell keresnem az orvost, aki Floridában kezelt engem. Ő tudni fogja, hogy miért lettem rosszul. Talán szimplán csak a magasság, meg a repülés okozta. Vagy valami más...

- Nem. Mész. Sehova. - hajolt anyu az arcomba. Abban a szent pillanatban csak egy dologban voltam biztos. Abban, hogy nem állíthat meg.

- Hatalmasat csalódtam benned, anyu. Időre van szükségem. Meg távolságra. - mondtam a szemébe kifejezéstelen arccal. Hagyta, hogy becsukjam az ajtót, majd hallottam lépteinek halkuló zaját. Egy szó nélkül elment.

Nagyokat lélegezve néztem megilletődött tükörképemre. Ez volt az első alkalom, hogy valamiben olyan biztos voltam, hogy még anyu sem kérdőjelezte meg a döntésemet. Tudtam, hogy Shawn hívását követően már semmi sem lesz a régi. Amint kiteszem innen a lábam, a dolgok visszafordíthatatlanul megváltoznak. Anyu talán egész életében fújni fog rám, ha nem látja be, hogy ő hibázott. Stu meghatározatlan ideig magára marad. Shawn egy koloncot kap a nyakába, a családja pedig nem győzi majd észhez téríteni, ha ezt valóban bevállalja. A nagyiék idegeskedhetnek miattam. Én magam pedig... elhagyom a helyet, ahol nevelkedtem, hogy elinduljak a vakvilágba, egy olyan fiúval az oldalamon, akit nem egészen idáig csak internetes videókból ismertem.

Mégsem kételkedtem magamban. Akkor még nem.

_____________

Nos, kedves olvasóim, megértük ezt a napot is. Peter Raul végre érintkezett egy lánnyal a TNHMB klipjében. Annyi éven keresztül stírölte a videókban a szerencsétlen modelleket, olyan sok elszalasztott alkalom után most végre láthattuk, hogy hogyan bánna a barátnőjével.
(Én voltam az egyetlen, aki igazából azon olvadt el, hogy végre láthatta kocsit vezetni, és össze-vissza szaladgálni?)
Most komolyan. A boldogság úgy sugárzik abból a klipből, hogy nem tudott nem megfertőzni. Talán ez az oka annak, hogy a féltékenységnek morzsája sem alakult ki bennem. Hiszen végre tudom miről mintázni a mozdulatait a könyvekbe!
Bár tény és való, hogy ott volt bennem az érzés, miszerint ez... nem annyira Shawnos. Igazából azonban meg tudom magyarázni. Shawn rengeteget változott ezekben a hónapokban és nem feltétlenül rossz irányba.
(lásd: ingek, amiket elfelejt begombolni/ Európa végigsörözése/ bevallotta, hogy volt barátnője/ új tetoválás/ hirtelen kijövő dalok a nagy semmiből/ végre kiállt magáért, say swear to god/ költözés)
Keresi a stílusát, azt, hogy mit is akar pontosan, hogy mit szeret, ezzel pedig nincs semmi baj. A változás jó, csak el kell fogadni. Na és hogy ne lehetne elfogadni, amikor cserébe ilyen észveszejtő pillanatokat kapunk?
Tehát remélem, hogy nem utálkoztok, amiért egy lánnyal van a videóban. Ezzel semmi probléma sincs, mert megengedtem neki.
További szép napot!