Egy hajóban evezünk || S.M.

122.

Kezdett beesteledni.
Az ágyon ülve, még mindig a vadonatúj gitáromat szorongatva ültem, kibámultam az aprócska ablakon, és ettől eszembe juottak a floridai kórház szobái. Ott sokkal jobban éreztem magam, mint itt, bezárva.

Mindezek ellenére bíztam Shawnban, hogy utolsó szavaihoz híven sikerül idő előtt kihoznia a börtönömből. Semmiben sem voltam annyira biztos, mint abban, hogy soha az életben nem fogok tudni rájönni, hogy mi okozhatta a betegségemet. Rengeteg borzalmas dolgot éltünk át, a - most oly távolinak tűnő - múltban. Még mindig emlékszem arra, hogy mit éreztem, amikor megpillantottam Shawn élettelen testét, ami úgy hullámzott a vizen, mintha valami egyszerű hulladék lenne. Aztán arra gondoltam, hogy örülök, hogy ezt senki másnak nem kellett átélnie. Vajon mit szóltak volna a rajongók, ha megtudják, hogy mi történt a fiúval? Végre megértettem, hogy miért nem mondtak Andrew-ék semmit sem a tömegnek. Csak nekik akartak jót, és reménykedtek, hogy minden megoldódik. Ám ha én nem vagyok, akkor nem történik meg ez az egész. Shawn meghal, a rajongók depressziósak lesznek, a Mendes család sosem heveri ki a veszteséget.
Talán Shawn azért ragadt hozzám, mert a szemében egy hős vagyok? Vagy valami égi küldött, aki megmentette?

Nem. Nagyon reméltem, hogy Shawn nem gondol ilyenekre. És nekem sem kellett volna.

***

Nem volt csendes. Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha lopakodna, vagy éppenséggel egy lányt akarna kiszöktetni a kórházból. Éppen ezért néztem rá furcsán, amikor százas vigyorral állt meg a küszöbön, alig néhány órával a távozása után. Ekkor már tényleg aggasztott, hogy egy jobb megfigyelő könnyűszerrel rájöhetett, hogy Shawn Mendes miért járkál egy nap háromszor is egy bizonyos kórházba. Magyarázatot várva pislogtam rá.

- Kimenőt kaptál! - jelentette be. Cseppet sem lepett meg, hogy képes volt elintézni a dolgot. Hiszen ő nem akárki.

- Pontosan miért van szükségem kimenőre? - álltam fel mosolyogva.

- Meglepetés - csóválta a fejét. Hű! Eljutottunk arra a szintre a kapcsolatunkban, hogy meglepiket szervez nekem. A kis fangirl abban a pillanatban halt szörnyet. - Öltözz fel, addig én kint várlak.

Kisvártatva újra egyedül maradtam a szobában. Azaz nem teljesen egyedül. Ott volt velem Enchilada is. Mert ki ne nevezné el a gitárt, amit Shawn Tökéletesség Mendestől kap? Hát, én mindenesetre elneveztem.

Az izgalomtól remegő kezekkel kaptam magamra a ruháimat, amiket még a koncerten viseltem, tehát nem voltak túl frissek. Kissé szégyelltem magam, hogy nem száz százalékosan mutatkozom a fiú előtt, de hamar eszembe jutott, hogy a szigeten sem voltunk jobb állapotban. Na és, ha az akkori kinézetem sem tudta elijeszteni, akkor most sem fog fejvesztve menekülni. Ez volt a szép a bonyolult megismerkedésünkben.
Enchiladával a hátamon léptem ki elé.

Elég volt egy pillantás rám, már mosolygott is, ami megmelengette a szívemet. Na jó, igazából felgyújtotta, a gyomromban élő hangyák tűlélőivel együtt. Hiszen milyen kicsinyes kifejezés az, hogy "megmelengette", amikor - mostanában nem győzöm hangsúlyozni - Shawn Peter Raul Mendesről beszélünk! Tényleg be kellene fejeznem a rajongást, de olyan nehéz...

- Így nem jöhetsz - Shawn hangja visszarántott jelenlegi helyzetünkbe. Lebiggyesztett ajkakkal néztem végig magamon.

- Ha hazaviszel, át tudok öltözni valami szebbe... - próbálkoztam, félve, hogy itthagy.

- Nem úgy értem - eresztett meg egy visszafogott nevetést - Nincs semmi baj a ruháiddal, csak fázni fogsz rövidujjúban. Odakint nagyon fúj a szél.

Hirtelen nem tudtam, hogy volt-e nálam egyáltalán egy felső, amikor elindultam a koncertre. London szeszélyes időjárásának köszönhetően kellett volna lennie, de igazán nem tudtam felidézni. Ha volt is, hát nem a kórházban.

- Attól tartok, hogy nincs másom. Kocsival vagy, nem? Annyit kibírok. - vontam meg a vállam. Shawn azonban megmakacsolta magát.

- Megígértem, hogy vigyázni fogok rád. Nem fázhatsz meg! - csóválta a fejét. Mielőtt válaszolhattam volna fogta a kapucnis felsője szélét és kibújt belőle. - Tessék.

A kezembe nyomta a bordó felsőt, majd megigazította összekócolódott haját. A meleg anyagot szorongatva szóra nyitottam a számat, de fogalmam sem volt, hogy mit kellene mondanom, ő pedig már mögém is lépett, hogy lesegítse a hátamról a gitártokot.

- Hé, vigyázz Enchiladára! - figyelmeztettem, amikor lazán a saját vállára vetette a hangszert. Hirtelen kitört belőle a nevetés, amit addig nem hagyott abba, amíg én bele nem küzdöttem magam a bő, Vans logóval ellátott pulóverbe. Akkor aztán végignézett rajtam, és elégedetten bólintott. Egy pillanatra eszembe jutott, amikor éjszaka a mentőcsónakban ringatózva kölcsönadta nekem a pulcsiját, s ezúttal az emlék pozitív hatással volt rám. Oldalra nyújtottam a kezeimet, élvezve, hogy a pulcsi ujja bőven eltakarja az ujjaimat, és leér a combom közepéig. Úgy néztem ki, mint egy kisgyerek az apukája ruhájában. Vagy mint egy lány, a fiúja pulcsijában.