Egy hajóban evezünk || S.M.

156.

10:49

A napsugarak elvakítottak és irizáló vörös foltokat rajzoltak a látóterembe, amikor felnéztem az égre. Ez már nem a ködös London volt, habár nem volt annyira messze tőle. Mégis éreztem a változást, mélyen a csontjaimban, azt a csodás, feszítő érzést, amit szabadságnak hívnak. Mert az voltam... valamilyen szinten.

- Jó lenne, ha szednéd a lábaidat ahelyett, hogy próbálod megvakítani magadat. Hidd el, normális esetben hagynám, hadd csináld, de most nem tehetem. Már benne vagy a tervekben - szakította félbe Andrew a hunyorgásomat. Bosszúsan felé kaptam a fejem és becsatlakoztam mellé a kis csapatunk végére. Természesen Shawn és John mentek legelöl, kizárva minden esélyt, hogy akárcsak egy szót szóljunk egymáshoz.

- Miféle tervekben? - vetettem oda mellékesen, mielőtt beléptünk volna a szálloda üvegajtaján, ahol kellemes, hűs levegő fogadott.

- Nem kell tudnod róla. Csak tedd, amit tenni szoktál. Az bőven elég lesz - forgatta meg a szemeit, aztán nemes egyszerűséggel otthagyott.

Egy pillanatig néztem őt, mikor a recepcióhoz totyogott, hogy egyeztesse amit kell, de persze nem szólhattam semmit. El kellett fogadnom, hogy direkt felkeltette az érdeklődésemet, hogy az aztán befészkelje magát a bőröm alá és onnantól fogva ott viszkelődjön.

Mikor aztán félrenéztem megakadt a pillantásom Shawnon, aki unottan nyomkodta a telefonját, és eszébe sem jutott felnézni; jóllehet távolabb egy csapat dekoratív lány őt bámulta leplezetlenül. Ó, de nem csak bámulták, hanem az egyik rá is mutatott, még nevettek is együtt, s úgy tűnt, hogy bármelyik pillanatban megindulhatnak felénk, hogy kivágott felsőjükkel kezdjenek hódítgatni. Most azonban áldottam az eget, hogy a kigyúrt colosok eltakartak engem. Mi lett volna, ha az a csapat hiéna meglát engem, és netalántán eszükbe jut, hogy kedves megjegyzéseket tegyenek a kinézetemre? A gondolotba is beleborzongtam.

Alig láthatóan meg is ráztam magam, amikor Andrew visszalépett hozzánk, kezében a szobáink kulcsaival. Kis kört alakítottunk ki, s láttam, hogy Mike tétován rám mosolyog, amikor megáll mellettem. A repülőutat szinte végigdumáltuk, ugyanis neki volt mesélnivalója bőven, én pedig remek hallgatóságnak bizonyultam. Kaptam jónéhány privát sztorit fellépésekről, az előzményeikről és annak következményeiről, mindegyiket olyan nagy csodálkozással hallgattam, hogy a férfi többször felröhögött már csak az arckifejezésem miatt is.

Persze én kis naiv, jóhogy csodálkoztam, amikor hetekig tartó másnaposságról, színpadi rakétadobálásról, és koncert előtti bulikról hallgattam beszámolókat.

- Gondolom nem kell elmondanom, hogy itt illik kulturáltan viselkedni - szólt Andrew, miközben mindegyikünk kezébe nyomott egy-egy kulcsot. Úgy tűnt nagyon megnézi mindet, mielőtt lepasszolja. Tehát nem is volt mindegy, hogy ki melyik szobába kerül. - Na és felhívnám az újoncok figyelmét, hogy nem megengedett a csapattól való szó nélküli elszakadás. Bármilyen szívtörő dologról van is szó.

Azt hiszem nem is kell mondanom, hogy a többség ekkor rám nézett. S rájöttem, hogy én vagyok a gyenge láncszem a csapatban, az egyetlen újonc, aki meginoghat, ha sok stressz éri. Azért reméltem, hogy erre nem fog sor kerülni. Félve Shawnra pillantottam, aki alig észrevehetően megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy nincs okom aggódni. Tehát Andrew megint csak játssza az agyát, hogy engem idegesítsen.

Miközben megkaptuk a kulcsokat átvették tőlünk a csomagjainkat, s mindannyian megindultunk a szobáink felé. Ahogyan elvegyültünk a szálló többi vendégével kisebb kavarodás alakult ki, így tudott Shawn mellém kerülni. Szerelmetes pilantással néztem fel rá, s miközben konstatáltam, hogy imádom a természetes göndör haját, ami úgy fénylett, mint a lakkozott csokoládé, ő rám mosolygott.

- Hanyas a szobád? - hajolt hozzám, hogy a fülembe súgjon. Kellett egy másodperc, mire túltettem magam azon, hogy éreztem a leheletét a bőrömön. Aztán lenéztem a kezemben tartott kulcsra és leolvastam a kártyán lévő számot.

- 312 - mutattam fel, hogy ő is láthassa. Utánozta a mozdulatomat, s az arcom elé tolta a sajátját, amin a 314-es szám virított. - Ez mit is jelent pontosan? - kérdeztem.

- Azt, hogy nem lesz közös erkélyünk - biggyesztette le az alsó ajkát. A szívem hevesebben dobogott már arra a gonolatra is hogy lehetett volna közös erkélyünk. Így azonban fennállt a kérdés: akkor kié lesz a köztünk lévő szoba? Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem Andrew-é, mert semmi kedvem nem lett volna látni őt, ahogyan idegbetegen nevet, mivel mindkettőnket szemmel tud tartani.

Később azonban azt kívántam, bárcsak mégis az övé lett volna az a szoba.