Egy hajóban evezünk || S.M.

144.

Számolhattam volna azzal, hogy a film nem fog lekötni. Sajnálatos módon - ha számításaim jók voltak - már az első húsz perc után szundizni kezdtem, ami végül belökött a mély alvás feneketlen gödrébe.

Aztán valami megváltozott, így félálomban ugyan, de muszáj volt résnyire nyitnom a szemeimet. A laptop képernyője vészesen közel volt az arcomhoz, ezért is láttam tisztán, hogy a film végi stáblista már javában pörög lefelé. Szóval sikeresen átaludtam egy Harry Potter részt, amit Shawn csak miattam kapcsolt be. Illett volna legalább a felét kibírnom.

Míg magamban morogtam egy második dologra is rájöttem. Ha a gép olyan közel van hozzám, akkor bizonyosan pozíciót váltottam, és abból, ahogy az arcom Shawn pólóján nyugodott kiszámítottam, hogy konkrétan a hasán van a fejem. Ekkor hirtelen minden érzékszervem bekapcsolt, és rájöttem, hogy az oldalamon való fekvés közben a bal vállam annyira lezsibbadt, hogy csak a tompa fájdalmat éreztem benne, semmi mást. A másik vállamat pedig szintén nyomta valami, mégpedig egy kéz. Shawn keze. Te jó ég.

Lassan felemeltem a fejem és felnéztem a fiú arcára. A szemei csukva voltak a szája résnyire nyitva. Ő is aludt.

Jobban belegondolva nem kellett volna csodálkoznom. Hiszen turnén van, ha éppen nem koncertezik, akkor próbál, a maradék szabadidejét pedig azzal tölti, hogy az én igényeimnek próbál megfelelni. Én meg még csak meg sem kérdeztem tőle, hogy fáradt-e, vagy van-e ideje egyáltalán eljönni hozzánk arra a nyomorult vacsorára. Elkezdett furdalni a lelkiismeret, s már indultam volna, hogy hazamenjek és hagyjam őt pihenni, de felébredt.

- Minden oké? - kérdezte bágyadt hangon, majd nagy levegőt vett és csukott szemmel nyújtózkodott kicsit. Arrébb húzódtam és én is megmozgattam a vállamat. Közben azon kattogott az agyam, hogy hogyan tegyem jóvá. Ez egy újabb dolog volt a "Rose megint csak magára gondolt" listán.

- Sajnálom. Nem is gondoltam arra, hogy mennyire fáradt lehetsz. Nem kellett volna... ezt az egészet. Hazamegyek - indultam az ágy széle felé. Shawn elkapta a karomat és gyengéden visszahúzott.

- Hé, hé - csitítgatott. - Nem vagyok fáradt. Ne hidd azt, hogy valaha is zavartál engem, Ro.

- De neked annyi dolgod van, én meg csak tovább terhellek a hülyeségeimmel - fakadtam ki. - Neked a zenére kellene koncentrálnod és aludnod, amikor tudsz, de helyette velem vagy, hogy megvígasztalj. Ez így nem okés.

- Szerinted miért nem volt eddig barátnőm? - kérdezte vállat vonva. Döbbenten néztem rá.

- Akkor megyek is.

- Nem mész! - erősen tartott, amikor újra meg akartam fordulni. - Először is. Meg kell értened, hogy te nem vagy teher számomra. Sőt, senkinek sem - nézett a szemembe. - Másodszor. Én akarom, hogy szerepelj az életemben. Itt nincs szó a karrierről és a koncertektől, mert a barátnő és ezek teljesen különálló, mégis összeegyeztethető dolgok. Tudok énekelni egy koncerten és utána el tudok menni hozzád anélkül, hogy nélkülözném a pihenést. Harmadszor. Megmondtam neked, hogy nem hagylak magadra, és komolyan is gondoltam. Veled vagyok, vígasztallak, mert azt akarom, és te soha, de soha nem fogsz gondot jelenteni.

Egy ideig csak némán mosolyogtam. Aztán belegondoltam abba, hogy Shawn ilyeneket mond nekem és szeretné, ha a barátnője lennék. Ezt még sosem vettem annyira komolyan, mint ott, akkor. Valami felszabadult bennem.

- Gyere - sikerült lekászálódnom az ágyról és mikor Shawn is felállt, habozás nélkül megfogtam a kezét. Bizsergető adrenalinlöket száguldott végig a karomon, amikor összefontam az ujjainkat. Megintcsak próbáltam leplezni azt az idegesítő vigyoromat, így teljes testemmel előre fordultam és magam után húztam őt. Kiléptünk a kis lámpákkal megvilágított folyosóra, majd be a legközelebbi liftbe.

- Mit csinálsz? - szólalt meg, amikor benyomtam a megfelelő gombot, és bezáródott előttünk az ajtó. Lenéztem a kezeinkre, s megmagyarázhatatlan boldogság árasztott el, amikor rájöttem, hogy meg sem próbált ellenkezni. Bízott bennem.

- Mutatok valamit, amit magadtól soha nem néztél volna meg - mosolyogtam fel rá viszonylag normálisan. Hitetlenkedve, ugyanakkor boldogan csóválta a fejét.
Némán hagyta, hogy vezessem, amikor felértünk a legfelső emeletre.

Természetesen nem tudtam az utat, így egy darabig csak kóvályogtunk a folyosókon, míg meg nem találtam, amit kerestem. A lámpafényben ezüstösen csillogó fémlépcsőn caplattunk fel egy ütött-kopott, néhol rozsdás ajtóhoz, amely igencsak eltért a hotel többi szobájának bejáratától Ugyanis ez nem az volt, s csak fohászkodni tudtam, hogy nyitva legyen.

A sors pedig átállt az én oldalamra, így sikeresen kiléptünk a szabadba. A hotel tetejére.