Egy hajóban evezünk || S.M.

29. Hiba

07:54

Apu halála után mindenkivel elhitettem, hogy jól vagyok. Egy álarcot erőltettem magamra, falat emeltem az érzelmeim köré.
Az emberek azt mondták, hogy erős vagyok. Csak azt nem tudták, hogy egyedül alig tudtam továbblépni.

Legbelül minden kimondott hazugság, minden ember megnyugtató szavai tovább rombolták a lelkemet. Képtelen lennék megszámlálni hányszor hallgattam éjszaka anyu elfojtott sírását. Miattam hullatta a könnyeit, mert olyan lettem, mint egy robot. Nem mutattam ki, hogy éreznék bármit is.

Kizártam a külvilágot.

Borzalmasan éreztem magam.

Mégis tudtam, hogy egyszer jól leszek. Mert néha egy kicsit mindenki besokall, igaz?

Nem létező könnyeim fátylán át pillantottam Shawnra, aki ezt észrevéve elfordult. Majd' megszakadt a szívem. Ez több volt átlagos veszekedésnél. A bennem lévő, évek alatt felgyülemlett indulat, és csalódás okozta fájdalom megállíthatatlanul robbant ki belőlem. Shawn csak az elindítója, majd elszenvedője volt a történteknek. Bár ha jobban belegondolok, ezt is én kezdtem, nem pedig ő.

Megint elszúrtam valamit. Az apró ördög ott csücsült a vállamon, rácsimpaszkodott a fülcimpámra, és azt suttogta, hogy már megint jól megcsináltam. Megbántottam az egyetlen embert, aki közelebb került hozzám az átlagosnál. A másik oldalamon lévő angyal pedig... hogy is mondjam? Néhány perccel ezelőtt felmondta a szolgálatot. Reménytelennek titulált.

Az eszem és a szívem is bocsánatért esedezett Shawn felé, a szám azonban megmakacsolta magát. Nem tudtam megszólalni.
Csak ültem ott, némán szenvedve, a tetteim tengerében fulladozva. Azon kezdtem töprengeni, hogy miért üldözök el mindenkit magam mellől. Stu volt az egyetlen, akivel mindig törődtem, és védtem, mert nem akartam, hogy olyanná váljon, mint én. Az utóbbi évben anyuval rendeződött a viszonyunk, de a felszín alatt ott lapultak a ki nem mondott sértések, a visszanyelt szemrehányások, s mindketten csak a kisöcsém miatt fogtuk vissza magunkat. Eljátszottuk, hogy tökéletes család vagyunk, de már tudom, hogy nagy hiba volt.

Ám mindent végiggondolva rá kellett jönnöm, hogy a tetteim súlyát el kell viselnem, és a legjobbat kell kihoznom még a borzalmas dolgokból is, hogy visszagondolva azt mondhassam; igen, tényleg hibáztam, de aztán megoldottam.
Ezt is megoldhatom.

- Ha egyszer... - kezdtem. Félve Shawnra néztem. Összerezzent, de más jelét nem mutatta annak, hogy érdekelné amit mondok. - Ha egyszer feltalálják az időgépet, akkor majd visszamegyek arra a napra, amikor a repülő lezuhant. És mindent ugyanúgy fogok csinálni. Azzal a különbséggel, hogy nem fogok hazudni neked, mint az előbb. - nagyot nyeltem - Mert nem bántam meg, és sosem fogom, hogy pont téged húztalak ki. Mindegy mit gondolsz rólam. Ez az igazság.

Valamelyest megkönnyebbültem, fellélegeztem. Shawn lehajtotta a fejét, de még mindig nem nézett rám.

- Elkérhetem a naplódat? - a hangja nem árult el semmit a lelkiállapotából. Közömbös volt, mintha csak egy régi ismerősétől kérne egy darab papírt. Nem tudtam, hogy ez jó, vagy rossz jel.
Mindenesetre elővettem a naplóm, és egy toll kíséretében odanyújtottam neki. Kissé megfordult, anélkül vette el, hogy az arcomra nézett volna. Nem tudtam a szemébe nézni, akárhogyan is próbáltam.

Végül már csak azt hallottam, hogy fellapozza a noteszt, és írni kezd. Keserűen vettem tudomásul, hogy ezt már nem tehetem jóvá.

A szívem csordultig telt bánattal, a lelkiismeretfurdalás lyukat ütött a mellkasomba, a torkomat égette a visszafojtott sírás. Jobb híján lefeküdtem, felhúztam a térdeimet, és csukott szemmel felidéztem egy dalszöveget.

Magamban dúdolva, dübörgő szívverésemet lassan csillapítva álomba merültem.